Történetek
Egy megható vers
2012-09-12 02:09:51
Nahóczky Károly a "hozzátartozókat keresünk" rovatban szerepel.
Szilárd Ferenc adta át a Névjegyzéket az Ufalej-i hadifogoly táborba 1945. jan. hó 1-én beérkezett magyar hdf. tisztekről (180. sz. fogolytábor)
Tisztelt Keresők!
Az önök által keresett Nahóczky Károly, aki az Ufalejben lévő 180. számú hadifogoly táborban volt és hunyt el 1945. Február 11-én, testvére vagyok. Sajnos személyesen nem ismertem a bátyámat, mert évekkel később születtem halála után. Édesapánk, Nahóczky Károly első szülött
fia volt, s 1919. December 28-án született Sajószentpéteren. Édesanyja neve Beláncsik Margit.
Gyermekkori fényképem van csak róla, de szívesen küldök egy másolatot, ha Önöknek szükségük van rá. Nagyszüleink Sajószentpéteren malom tulajdonosok voltak, s érdekességként megemlítem, hogy az első villany malmot ők üzemeltették Magyarországon az 1900-as években.
A malmok helyén az államosítás után egy üveggyár épült, amely már nem üzemel. Éppen ezen a nyáron Sajószentpéteren voltam rokoni látogatáson, s fiamat, aki szintén Károly édesapánk után elvittem a volt családi birtok megtekintésére. Nagy élmény volt, hiszen Ő már Amerikában született, s az idén Szegeden tag heuer replica júniusban kapta meg az orvos doktori diplomáját. Önök szinte ugyanakkor járhattak a koszorúzási túrán, melyet szívből köszönök, talán az én testvérem sírjánál is gyújtottak gyertyát. Kérem, ha bármilyen információ, esetleg fénykép lenne Károlyról, közöljék velem, mert családfánkat, címerünket is meg festettem fiaimnak, mert igazán csak az hal meg, akit elfelejtenek. Munkájukhoz sok sikert kívánok .
Maradok tisztelettel, Dr. Sándorné Nahóczky Beatrix
Szilárd Ferenc adta át a Névjegyzéket az Ufalej-i hadifogoly táborba 1945. jan. hó 1-én beérkezett magyar hdf. tisztekről (180. sz. fogolytábor)
Tisztelt Keresők!
Az önök által keresett Nahóczky Károly, aki az Ufalejben lévő 180. számú hadifogoly táborban volt és hunyt el 1945. Február 11-én, testvére vagyok. Sajnos személyesen nem ismertem a bátyámat, mert évekkel később születtem halála után. Édesapánk, Nahóczky Károly első szülött
fia volt, s 1919. December 28-án született Sajószentpéteren. Édesanyja neve Beláncsik Margit.
Gyermekkori fényképem van csak róla, de szívesen küldök egy másolatot, ha Önöknek szükségük van rá. Nagyszüleink Sajószentpéteren malom tulajdonosok voltak, s érdekességként megemlítem, hogy az első villany malmot ők üzemeltették Magyarországon az 1900-as években.
A malmok helyén az államosítás után egy üveggyár épült, amely már nem üzemel. Éppen ezen a nyáron Sajószentpéteren voltam rokoni látogatáson, s fiamat, aki szintén Károly édesapánk után elvittem a volt családi birtok megtekintésére. Nagy élmény volt, hiszen Ő már Amerikában született, s az idén Szegeden tag heuer replica júniusban kapta meg az orvos doktori diplomáját. Önök szinte ugyanakkor járhattak a koszorúzási túrán, melyet szívből köszönök, talán az én testvérem sírjánál is gyújtottak gyertyát. Kérem, ha bármilyen információ, esetleg fénykép lenne Károlyról, közöljék velem, mert családfánkat, címerünket is meg festettem fiaimnak, mert igazán csak az hal meg, akit elfelejtenek. Munkájukhoz sok sikert kívánok .
Maradok tisztelettel, Dr. Sándorné Nahóczky Beatrix
Olexa János története
2012-09-03 01:09:12
Amikor csak módomban áll, nézem az Önök műsorát. Így történt ez akkor is, amikor egy délelőtt néztem a TV-t és láttam egy ismerős arcot, a volt századparancsnokomat, Nagy Kálmán szds-t a rimaszombati volt m. kir. 20. Felderítő Osztály Huszár századparancsnokát. Nagyon megörültem, hogy olyan hosszú évek után sikerült újra látnom a volt parancsnokomat, majd sikerült vele felvennem a kapcsolatot és azt tartottuk 101 éves koráig. Amikor is 2010 szept. 10-én meghalt. Ez a rövid történet elindította bennem azt a gondolatot, hogy a volt nagybátyám, aki a Donnál 1943. febr. 15-én hősi halált halt, próbáljam megtudni róla - hogy hol milyen körülmények között (megfagyott, találat érte, stb.) halt meg?
Adatai: Olexa Lajos honv. Miskolcra a gv. tüzérosztályhoz vonult be. Katonai kiképzése nem volt, mert az egyik kezén a középső ujját baleset következtében elvesztette. De, mert gépkocsivezetői jogosítvánnyal rendelkezett, így a honvédséghez mint gk. vezető vonult be.
1905. jún. 7-én született Vámosmikola községben, anyja SzÚnyog Zsófia. Lakhelye: Vámosmikola, onnan is vonult szolgálatra.
Én ugyan a Donnál nem voltam, annál inkább hosszabb időt töltöttem a Sztripa, a Tisza, majd a Maros környékén.
Talán ott kezdem, hogy Ipolyságon soroztak be katonának, melyről még az eredeti "Sorozási-nyilvántartási lapom" is megvan. Alkalmas voltam az írás szerint a harckocsizókhoz, azonban nem ide hívtak be, hanem a m. kir. 20. honv. felderítőosztály kerékpáros századához Rimaszombatba.
Talán szerencsémre, mert az ismerőseim közül minden hk. katona elesett. A bevonult három újoncról is van fényképem, melyen a baloldali én vagyok. Az eredeti zsoldkönyvet sikerült megőrizni, melyről másolatot készítettem.
A kiképzés alatt is, majd utána is kisegíteni a gh-ra, majd az osztályparancsnokságra kerültem.
1944 elején az alakulatunkat a bombázások miatt kitelepítették Jánosi nevű községbe, ami Rimaszombat város szomszédságában van. Ekkor már a huszárszázadhoz voltam beosztva.
A századot összeállították, minden felszerelés rendelkezésre állt. A dátumra nem emlékszem, 1944 kora tavaszán útnak indítottak kelet felé.
Az úton különösebb baj nem ért. A Kárpátokban a szerelvényünket két mozdony húzta, egy pedig tolta. Az országot a vereckei szoroson keresztül hagytuk el.
Majd néhány nap után megérkeztünk Szokolow nevű községbe, ahol "Rata" nevű repülőgépek fogadtak géppuskatűzzel. A támadásból különösebb baj nem keletkezett.
Mivel írnok voltam, a faluban egy külön helységet szereztünk. A háziakkal megfértünk.
Tartottam, hogy éjjel megtámad valaki, Ezt a gondot úgy oldottam meg, hogy éjjelre a puskámat a falra (kézhez) akasztottam, az ajtó kilincsére pedig derékszíjjal a szuronyomat helyeztem, a kilincs lenyomásakor a szurony csörgött volna, a zaj felébresztett volna, de erre nem került sor.
A falusiakkal megfértünk, a fiatalokkal közös fényképet is készítettünk. Nyugalmas időkben, ünnepeken templomba is jártunk, időnként tábori misén is részt vettünk.
A parancsnokomról már tettem említést. Helyettese egy főhadnagy volt, a nevére már nem emlékszem.
Négy zászlós volt a századnál: Zmeskál, Simonyi, Farkas és báró Podmanicky kikkel jó viszonyban voltam. Lovam, csizmám nem volt, így csak bakancsos huszárnak neveztek. Nem tudom, köztük kik és hányan érték meg a háború végét.
Németh és Szobonya nevű őrmesterekre emlékszem még, azt tudom, hogy az előző az első napokban megsebesült.
Ismertem egy Megyeri Tibor nevű hadnagyot, aki háború után Vámosmikola községben határőr szds. volt.
Egy alkalommal állásainkat a túlerővel szemben el kellett hagyni és akik eljutottak egy kolhozban, fáradtak, éhesek voltunk, szekéren ülve látom, hogy az egyik őrmester és egy katona vezetnek egy tehenet, utánuk több asszony és több karonülő gyerek jajgatva a tehén után feléjük tartanak. Amikor hozzánk értek, az őrm. kiadta a parancsot, hogy vigyázzak a tehénre, hozzá ne engedjek senkit. Elmegy és megkeresi a szakácsokat. Rövid idő eltelte után riadóztatják és kiabálják, hogy hol gyülekezzünk és milyen irányban hagyjuk el a kolhozt, mert be vagyunk kerítve. Így a tehén levágására nem került sor, az megmenekült és láttam, hogy a gyerekek és asszonyok hogy örülnek, simogatják és csókolgatják a tehenet. Ezt látni még egy korgó gyomrú katonának sem volt könnyű. Az egyik napon egy csenevész szilvásban tartózkodtunk lovakkal együtt, aknavetővel közénk lőttek, a lovak megriadtak, több szekeret felborítottak.
Több napi harcok után egy szilánktól a fejemen megsérültem, s bevittek aug. 2-án a szolyvai hadikórházba, ahol talán 10 napig kezeltek. Polg. iskola volt.
Majd néhány napi szabadság után Ugjára (Kárpátalja) irányítottak, ahol a megmaradt kerékpárosokat és huszárokat gyűjtötték össze. Itt néhány napot töltöttünk, kis pihenő után újból felszereltek és elindítottak Erdély felé.
Közben én visszakértem magam a régi kerékpáros szd-hoz, ahol már persze kerékpárunk nem volt.
Néhány nap után vonaton megérkeztünk Elekre, majd Battonyára, tovább is mentünk volna Aradra Pécskán keresztül, de már oda nem jutottunk el. Pitvarost kellett megerősíteni, azonban éjjel a nagy lövöldözés miatt a községet el kellett hagyni, Ambrózfalván foglaltunk állást, míg másnap reggel az erősítést megkaptuk.
Az oroszok éjjel betörtek a faluba, majd a falu körül beásták magukat. Hiába akartuk visszafoglalni a falut, nem sikerült, Délelőtt megérkezett három repülőgép és a gyalogság részéről a segítség. Segítséggel az oroszokat a faluból kiszorítottuk. A harcok során, főleg a bombázásoktól, többen meghaltak, főleg oroszok. A harcok elülte után az egyik magyar katona valamit sejtett és a bombázásoktól meghalt és félig betemetett orosz katonát kiásott és az egyik zsebében egy aranyórát talált. Az órának a belső lapján a volt tulajdonos neve is be volt vésve. Pitvaroson néhány napig tartózkodtunk, majd a Mezőhegyes, tótkomlósi harcokba kerültünk. Ezt követte Szentes, Csongrád, akkor még Ókécske, Újkécske, most Tiszakécske.
Itt történt, hogy egy felderítést végrehajtva egy présház tetejéről ránk lőttek, a szőlőben hanyattestem, talán szerencsémre, mert az oroszok továbbra is lőttek. Időnként kinyitottam a szemem és láttam, hogy a lövedékek a szőlőkarót hogy szaggatják és a szőlőlevelet hogy luggatják ki és ezek darabjai egy része az arcomra hullott. Semmit nem tehettem, mert megmozdulni sem mertem, mert engem is eltalálnak. Időm volt bőven, de az eszembe sem jutott, hogy a 90-es évet valahogy megérem. Elértem, de hogy be tudom fejezni az teljesen bizonytalan.
Következett egy újabb helyzet a vezsenyi kanyar és környéke a Tiszán.
Itt az egyik napon délelőtt a gát külső oldalán lovas szekérről a délelőtti órákban reggelit osztottak, valószínű a mi tüzérségünk figyelője minket románoknak néztek és ágyúval közénk lőttek. Itt úgy sikerült megmenekülnöm, hogy a gáton ásott futóárokba be tudtam ugorni fejjel lefelé. Csak nagy nehezen tudtam az árokból kimászni. A reggeliből nem lett semmi, mert a lövésektől a lovak elszaladtak, a kondér felborult, a fekete kiömlött. Az életben maradók a tiszai átkelőt így otthagytuk.
Következett Kocsér, Nagykőrös, Aszód, Kartal, Verseg.
Innen hárman kaptunk néhány nap szabadságot, majd német harckocsik segítségével Vácra kerültünk.
Szabadság leteltével kerestük az alakulatunkat, de sehogy sem találtuk meg, sem Versegen, sem a környéken. Így Esztergomban kötöttünk ki. Ekkor már olyan nagy volt a nyomás az oroszok részéről, hogy nem tudtuk mitévők legyünk, majd egy forgalomirányító egységnél jelentkeztünk. Itt ért véget veszélyes és hosszú utunk.
Fogságtól nagyon féltünk, de azt megúsztuk.
Teltek, múltak a hónapok, 1946. ápr. 13-i keltezéssel a posta hozott egy behívót és egy menetlevelet a honti 146. bev. központtól at I/1. zlj-hoz, hogy Budapestre, a Mező u. 1. sz. alá vonuljak be.
Időközben az alakulatot áthelyezték Budára, és a Bartók Béla út és a Zenta u. által határolt területen lévő épületbe, Hadik laktanya. Itt Gyöngyösi őrnagy volt a zlj-s és Somos Béla szds. volt a szd. parancsnok.
Innen a laktanyából jártunk át minden nap Pestre, Kőbányára a MÁVAGBA újjáépítési munkát végezni. Akkor a jelszó az volt "ARCCAL A VASÚT FELÉ".
Nem volt könnyű dolgunk, mert a fölrobbantott hidak részeit, vagy annak pótlásait kellett cipelni egyik helyről a másikra.
Egyik nap a laktanyában maradtam, mivel itt volt munkám, az emeleti ablakon kitekintve látok az udvaron egy kisteherautót és látom, hogy három ember az udvar kövezetét bontja fel. Kis idő elteltével az emberek ruhásszekrényekből halottakat szednek ki és rakják az autóba. Nem tudom, hány hullát szedtek ki és gondolom, vitték a temetőbe. Voltak köztük vegyesen férfiak és nők. Annyit megtudtunk, hogy ezek áldozatok voltak a háború alatt.
Üdvözlettel: Olexa József
Adatai: Olexa Lajos honv. Miskolcra a gv. tüzérosztályhoz vonult be. Katonai kiképzése nem volt, mert az egyik kezén a középső ujját baleset következtében elvesztette. De, mert gépkocsivezetői jogosítvánnyal rendelkezett, így a honvédséghez mint gk. vezető vonult be.
1905. jún. 7-én született Vámosmikola községben, anyja SzÚnyog Zsófia. Lakhelye: Vámosmikola, onnan is vonult szolgálatra.
Én ugyan a Donnál nem voltam, annál inkább hosszabb időt töltöttem a Sztripa, a Tisza, majd a Maros környékén.
Talán ott kezdem, hogy Ipolyságon soroztak be katonának, melyről még az eredeti "Sorozási-nyilvántartási lapom" is megvan. Alkalmas voltam az írás szerint a harckocsizókhoz, azonban nem ide hívtak be, hanem a m. kir. 20. honv. felderítőosztály kerékpáros századához Rimaszombatba.
Talán szerencsémre, mert az ismerőseim közül minden hk. katona elesett. A bevonult három újoncról is van fényképem, melyen a baloldali én vagyok. Az eredeti zsoldkönyvet sikerült megőrizni, melyről másolatot készítettem.
A kiképzés alatt is, majd utána is kisegíteni a gh-ra, majd az osztályparancsnokságra kerültem.
1944 elején az alakulatunkat a bombázások miatt kitelepítették Jánosi nevű községbe, ami Rimaszombat város szomszédságában van. Ekkor már a huszárszázadhoz voltam beosztva.
A századot összeállították, minden felszerelés rendelkezésre állt. A dátumra nem emlékszem, 1944 kora tavaszán útnak indítottak kelet felé.
Az úton különösebb baj nem ért. A Kárpátokban a szerelvényünket két mozdony húzta, egy pedig tolta. Az országot a vereckei szoroson keresztül hagytuk el.
Majd néhány nap után megérkeztünk Szokolow nevű községbe, ahol "Rata" nevű repülőgépek fogadtak géppuskatűzzel. A támadásból különösebb baj nem keletkezett.
Mivel írnok voltam, a faluban egy külön helységet szereztünk. A háziakkal megfértünk.
Tartottam, hogy éjjel megtámad valaki, Ezt a gondot úgy oldottam meg, hogy éjjelre a puskámat a falra (kézhez) akasztottam, az ajtó kilincsére pedig derékszíjjal a szuronyomat helyeztem, a kilincs lenyomásakor a szurony csörgött volna, a zaj felébresztett volna, de erre nem került sor.
A falusiakkal megfértünk, a fiatalokkal közös fényképet is készítettünk. Nyugalmas időkben, ünnepeken templomba is jártunk, időnként tábori misén is részt vettünk.
A parancsnokomról már tettem említést. Helyettese egy főhadnagy volt, a nevére már nem emlékszem.
Négy zászlós volt a századnál: Zmeskál, Simonyi, Farkas és báró Podmanicky kikkel jó viszonyban voltam. Lovam, csizmám nem volt, így csak bakancsos huszárnak neveztek. Nem tudom, köztük kik és hányan érték meg a háború végét.
Németh és Szobonya nevű őrmesterekre emlékszem még, azt tudom, hogy az előző az első napokban megsebesült.
Ismertem egy Megyeri Tibor nevű hadnagyot, aki háború után Vámosmikola községben határőr szds. volt.
Egy alkalommal állásainkat a túlerővel szemben el kellett hagyni és akik eljutottak egy kolhozban, fáradtak, éhesek voltunk, szekéren ülve látom, hogy az egyik őrmester és egy katona vezetnek egy tehenet, utánuk több asszony és több karonülő gyerek jajgatva a tehén után feléjük tartanak. Amikor hozzánk értek, az őrm. kiadta a parancsot, hogy vigyázzak a tehénre, hozzá ne engedjek senkit. Elmegy és megkeresi a szakácsokat. Rövid idő eltelte után riadóztatják és kiabálják, hogy hol gyülekezzünk és milyen irányban hagyjuk el a kolhozt, mert be vagyunk kerítve. Így a tehén levágására nem került sor, az megmenekült és láttam, hogy a gyerekek és asszonyok hogy örülnek, simogatják és csókolgatják a tehenet. Ezt látni még egy korgó gyomrú katonának sem volt könnyű. Az egyik napon egy csenevész szilvásban tartózkodtunk lovakkal együtt, aknavetővel közénk lőttek, a lovak megriadtak, több szekeret felborítottak.
Több napi harcok után egy szilánktól a fejemen megsérültem, s bevittek aug. 2-án a szolyvai hadikórházba, ahol talán 10 napig kezeltek. Polg. iskola volt.
Majd néhány napi szabadság után Ugjára (Kárpátalja) irányítottak, ahol a megmaradt kerékpárosokat és huszárokat gyűjtötték össze. Itt néhány napot töltöttünk, kis pihenő után újból felszereltek és elindítottak Erdély felé.
Közben én visszakértem magam a régi kerékpáros szd-hoz, ahol már persze kerékpárunk nem volt.
Néhány nap után vonaton megérkeztünk Elekre, majd Battonyára, tovább is mentünk volna Aradra Pécskán keresztül, de már oda nem jutottunk el. Pitvarost kellett megerősíteni, azonban éjjel a nagy lövöldözés miatt a községet el kellett hagyni, Ambrózfalván foglaltunk állást, míg másnap reggel az erősítést megkaptuk.
Az oroszok éjjel betörtek a faluba, majd a falu körül beásták magukat. Hiába akartuk visszafoglalni a falut, nem sikerült, Délelőtt megérkezett három repülőgép és a gyalogság részéről a segítség. Segítséggel az oroszokat a faluból kiszorítottuk. A harcok során, főleg a bombázásoktól, többen meghaltak, főleg oroszok. A harcok elülte után az egyik magyar katona valamit sejtett és a bombázásoktól meghalt és félig betemetett orosz katonát kiásott és az egyik zsebében egy aranyórát talált. Az órának a belső lapján a volt tulajdonos neve is be volt vésve. Pitvaroson néhány napig tartózkodtunk, majd a Mezőhegyes, tótkomlósi harcokba kerültünk. Ezt követte Szentes, Csongrád, akkor még Ókécske, Újkécske, most Tiszakécske.
Itt történt, hogy egy felderítést végrehajtva egy présház tetejéről ránk lőttek, a szőlőben hanyattestem, talán szerencsémre, mert az oroszok továbbra is lőttek. Időnként kinyitottam a szemem és láttam, hogy a lövedékek a szőlőkarót hogy szaggatják és a szőlőlevelet hogy luggatják ki és ezek darabjai egy része az arcomra hullott. Semmit nem tehettem, mert megmozdulni sem mertem, mert engem is eltalálnak. Időm volt bőven, de az eszembe sem jutott, hogy a 90-es évet valahogy megérem. Elértem, de hogy be tudom fejezni az teljesen bizonytalan.
Következett egy újabb helyzet a vezsenyi kanyar és környéke a Tiszán.
Itt az egyik napon délelőtt a gát külső oldalán lovas szekérről a délelőtti órákban reggelit osztottak, valószínű a mi tüzérségünk figyelője minket románoknak néztek és ágyúval közénk lőttek. Itt úgy sikerült megmenekülnöm, hogy a gáton ásott futóárokba be tudtam ugorni fejjel lefelé. Csak nagy nehezen tudtam az árokból kimászni. A reggeliből nem lett semmi, mert a lövésektől a lovak elszaladtak, a kondér felborult, a fekete kiömlött. Az életben maradók a tiszai átkelőt így otthagytuk.
Következett Kocsér, Nagykőrös, Aszód, Kartal, Verseg.
Innen hárman kaptunk néhány nap szabadságot, majd német harckocsik segítségével Vácra kerültünk.
Szabadság leteltével kerestük az alakulatunkat, de sehogy sem találtuk meg, sem Versegen, sem a környéken. Így Esztergomban kötöttünk ki. Ekkor már olyan nagy volt a nyomás az oroszok részéről, hogy nem tudtuk mitévők legyünk, majd egy forgalomirányító egységnél jelentkeztünk. Itt ért véget veszélyes és hosszú utunk.
Fogságtól nagyon féltünk, de azt megúsztuk.
Teltek, múltak a hónapok, 1946. ápr. 13-i keltezéssel a posta hozott egy behívót és egy menetlevelet a honti 146. bev. központtól at I/1. zlj-hoz, hogy Budapestre, a Mező u. 1. sz. alá vonuljak be.
Időközben az alakulatot áthelyezték Budára, és a Bartók Béla út és a Zenta u. által határolt területen lévő épületbe, Hadik laktanya. Itt Gyöngyösi őrnagy volt a zlj-s és Somos Béla szds. volt a szd. parancsnok.
Innen a laktanyából jártunk át minden nap Pestre, Kőbányára a MÁVAGBA újjáépítési munkát végezni. Akkor a jelszó az volt "ARCCAL A VASÚT FELÉ".
Nem volt könnyű dolgunk, mert a fölrobbantott hidak részeit, vagy annak pótlásait kellett cipelni egyik helyről a másikra.
Egyik nap a laktanyában maradtam, mivel itt volt munkám, az emeleti ablakon kitekintve látok az udvaron egy kisteherautót és látom, hogy három ember az udvar kövezetét bontja fel. Kis idő elteltével az emberek ruhásszekrényekből halottakat szednek ki és rakják az autóba. Nem tudom, hány hullát szedtek ki és gondolom, vitték a temetőbe. Voltak köztük vegyesen férfiak és nők. Annyit megtudtunk, hogy ezek áldozatok voltak a háború alatt.
Üdvözlettel: Olexa József
Naplórészlet
2012-08-01 02:08:38
Nagy érdeklődéssel nézem "Hol sírjaik domborulnak" című műsort.
1945 elején magam is részese voltam - 17 évesen - Rohoncon és Kőszegen honvédelmi munkának.
1944. szept. 15-én menekültünk el Kolozsvárról Szombathelyre, 1945. márciusában Ausztriába, majd onnan szovjet hadifogság után május végén haza Szombathelyre.
Erről az időszakról naplót írtam, amelyet a Hadtörténeti Múzeum és a Terror háza Múzeum is befogadott.
A mellékelt közölt részletek a naplóban szerepelnek.
Dr. Zelcsényi Béla
1945 elején magam is részese voltam - 17 évesen - Rohoncon és Kőszegen honvédelmi munkának.
1944. szept. 15-én menekültünk el Kolozsvárról Szombathelyre, 1945. márciusában Ausztriába, majd onnan szovjet hadifogság után május végén haza Szombathelyre.
Erről az időszakról naplót írtam, amelyet a Hadtörténeti Múzeum és a Terror háza Múzeum is befogadott.
A mellékelt közölt részletek a naplóban szerepelnek.
Dr. Zelcsényi Béla
