Történetek » Egy gyereklány kálváriája Nagyszalontától Sopronig
Egy gyereklány kálváriája Nagyszalontától Sopronig
2008-10-25 04:10:00 Botos Juliánna 12 éves gyereklány volt, amikor 1944. szeptemberében a
Nagyvárad ellen vonuló orosz csapatok Nagyszalontáért is megütköztek. A háború
túlélői azt mondják, annyian voltak, mint fűszál a réten, fosztogatásaiknak
pedig se szeri se száma. Juliánna asszonyék az orosz bevonulás ötödik napján
mentek világgá, amikor időlegesen a felszabadítók álltak vesztésre. Hogy miért
és hogyan keveredtek a visszavonuló honvédek közé, hadd mondja el ő. Ez az
épület volt a régi családi házuk:
Botos Juliánna:
„A németek és a magyarok felvették
a harcot, hogy visszaverik a támadást. Bejöttek ide a ház hátuljába, volt egy
szalmakazal, egy szénakazal meg két nagy fa és úgy látták, hogy behúznak oda
egy ágyút. Bejöttek, hogy menjünk-menjünk gyorsan, mert felveszik a harcot és
akkor az anyám megfogta a kenyeret, amit az előtt sütött és egy abroszba bele, a hátára
vette, mindegyikőnknek volt egy kis motyónk és elindultunk egyenesen előre.
Akkor vett fel minket egy katona alakulat és Berettyóújfaluban kötöttünk
ki."
A három gyermekes család a háború következtében lett félárva. Apjukat a fronton szerzett tüdő- és cukorbaj vitte el, nem lévén se étel se gyógyszer a túléléshez. A megerőszakolt asszony tehát féléves vándorútra kelt a hátországba vonuló csapatokkal. Berettyóújfaluból Karcagra, onnan Budapestre és Egerbe irányították a menekülteket. Kaposváron egy hatalmas bombatámadás érte a családot, majd Csornán, egy menekültkonyhán kaptak állandó ételt és munkát a következő év februárjáig. Azért kellett továbbállniuk, mert a nagyobbik, 15 éves testvérét be akarták sorozni leventének.
Botos Juliánna:
„Sopronba
még nem értünk be, ott volt egy hatalmas bombatámadás és akkor egy temetőszerűségben
bújtunk meg. Mikor vége lett ennek, nem találtuk a két fiút sehol. Előttünk
voltak, elmentek egy másik alakulattal. Követtük, hogy hátha megtaláljuk őket.
Az anyám akkor azt hitte, hogy meghaltak.”
A két nő
Bécs közeléig követte a testvérek nyomait, de sehogy sem sikerült megtalálni
őket.
Botos
Juliánna:
„Egészen Bécs alatt egy hatalmas bombatámadás volt. Én akkor láttam először sztalingyertyát, olyan világos volt, mint nappal. Mink leugrottunk a kocsiról egy árokba. A repülőből gépfegyvereztek bennünket és rengetegen ott maradtak. Nem, hogy megszokta az ember, hanem elfásult.”
Egy vöröskeresztes alakulat valamilyen osztrák tanyára menekítette őket, ahol tehetős erdélyi menekültekkel találkoztak, és velük is indultak märkesväskor kopior online hazafelé, miután a rettegett sereg az Elbánál utólérte a háború vándorait. A katonáktól megörökölt lovaskocsit az édesanya hajtotta hazáig. A hét szekérből álló karavánt egy fegyveres orosz katona kísérte az úton.
Botos
Juliánna:
„Sopronban
nagy zűrzavar volt, Pünkösd volt, kalácsot ettek és én nagyon megkívántam.
Anyám odament valakihez... Állították sorba az
embereket, hogy miért, miért nem, nem tudom és minden tizediket lelőtték. És minket
is odaállítottak a falhoz. Olyanok voltunk, hogy már benne lettünk volna, hogy
legyen már vége és lőjenek le bennünket.”
De anya és lánya ezt is megúszták, majd szekéren,
teherautón és vonaton, ugyancsak kalandosan utaztak május végére haza,
szülőhelyükre. Szalontai házukban egy idős embert találtak, lakásuk pedig ki
volt fosztva, csak egy ágyuk és egy szekrényük maradt, no meg az örömhír, hogy
a két fiú két héttel korábban, lerongyolódott katonaruhában és két pár
kétballábas bakancsban szerencsésen hazaérkezett. Kint voltak a tenkei nagyapánál.
Botos
Juliánna:
„Azt
mondja anyám, hogy-hogy Tenkén?Oda csak útlevéllel lehetett menni. Mink 40-ben
felszabadultunk, hát mire visszajöttünk, visszaállt megint a régi helyzet.”
Nem is régi, hanem annál egy kicsit rosszabb. Hét hektáras középparaszt lévén, a gyermekeket csakhamar kirúgták az iskolából, majd az összes földjüket elvették, jött a kollektivizálás. Juliánnának iskolásként rizstelepen és cséplőgépnél kellett dolgozni, hogy ruhát, cipőt vehessen magának. A középiskolát is alig engedték, hogy befejezze. Az élet szép, boldog családdal, szerető férjjel, gyermekkel és unokákkal kárpótolta, másféle rehabilitáció ugyanis nem volt.
Balla
Tünde – Villányi Zoltán (Nagyvárad)