Háborús Keresőszolgálat

Engem Tibor Brigittának hívnak. Kárpátalján lakom egy kis faluban. Én is tudok egy olyan magyar katonáról, aki a háborúban itt rekedt, majd később meghalt. Ez a valaki az én nagyapám volt. Már sok-sok évvel ezelőtt ezelőtt próbáltuk felkutatni a hozzátartozóit, de nem kaptunk választ. A halottas ágyán pedig megígértem neki, hogy mindenképpen próbálkozni fogok. Nagyapámat úgy hívták, hogy Kátai Lajos. 1909-ben született Budapesten. Édesanyját Nagy Brigittának hívták. Ezért lettem én is annak idején, vagyis 1968-ban Brigittának keresztelve. Nagyapám megígértette a szüleimmel, ha lányuk születik, hadd legyen Brigitta, mert ahányszor szólítani fog, az édesanyja jut majd az eszébe, akit többé nem láthatott. Családjáról még annyit mesélt, hogy volt egy nővére. Őt férje után Szilágyi Erzsébetnek hívták. Férje akkor a belügyminisztériumban dolgozott. Nekik volt két 6 és 7 éves kislányuk. Ők Székesfehérvárra menekültek. Neki viszont nem volt ideje, mert egy gyárból hurcolták el. Kislányként sokat mesélt nekem arról, hogyan is került ide. Később szüleimtől még többet megtudtam. A háborúban hadifogolyként egy itteni lakosnál raboskodott. Mikor vége lett a háborúnak, ebbe a faluba jött barátjával, mert haza már nem tudott menni. Itt segített egyes házaknál, hogy legalább meleg ételt kapjon. Így került az én nagymamámhoz is. Ugyanis az én vér szerinti nagyapám ott maradt a fronton és mamám itt maradt 4 kicsi gyerekkel egyedül. Közülük édesapám volt a legidősebb, 7 éves. Ide először befogadták segíteni, majd ő lett a családfő. Úgyhogy nekem csak mostoha nagyapám volt, de én csak őt ismertem és nagyon szerettem, míg élt. Hisz már csak a nevem miatt is én voltam a legdrágább a számára. Abban az időben volt egy kis tévénk. Minden este jött nézni a híradót. Mindig sírt, ha látta Budapestet, a szülővárosát. Elmagyarázta, hogy melyik épület micsoda. Sőt, még valamelyik pályaudvarról a házukat is lehetett látni. Mikor már lehetett Magyarországra menni, papírjainak hiányában nem tudtunk neki útlevelet csináltatni. Így belenyugodott, hogy soha többé nem láthatja szülőföldjét és rokonait. Én szüleimmel 1975-ben már jártam Magyarországon. Akkor írtunk egy levelet Budapestre, de választ sem akkor, sem későbbi próbálkozásunkkor nem kaptunk. Akkor még izgalommal várt bennünket. De hiába. Csak a kedvenc cigarettáját hoztuk neki néhány olyan dologgal együtt, amelyek neki az otthont jelentették. A jó hírt nem tudtuk közölni vele. Ekkor már végleg feladta a reményt. Utolsó éveiben már csak őrségbe járt. Én is nagyon sokat voltam vele együtt, ahol együtt dalolgattuk kedvenc nótáját, a Kislak áll a nagy Duna mentében című dalt. Aztán 1976-ban meghalt. Itt temettük el Beregújfaluban. Később nagymamám is meghalt. Édesapám közös síremléket csinált nekik, ahová a mai napig minden hétvégén friss virágot viszek. Nagyon örülnék, ha sikerülne felkutatni valamelyik hozzátartozóját. Igaz, ezek már csak nővérének unokái lehetnek, de én is csak az unokája vagyok. Legalább lenne kinek elmesélni, milyen áldott jó ember volt a néhai Kátai Lajos. És hogy nem tűnt el a háborúban, hanem itt élte le az életét velünk, szeretetben és békességben. Megbékélve azzal a tudtattal, hogy mindenki halottnak hitte és elfelejtette.

Tisztelettel: Tibor Brigitta Beregújfalu (Kárpátalja)