Háborús Keresőszolgálat

 A Gálocs határában elesett honvédek emlékművének költségeit Kiss Gyula budapesti nyugdíjas tanár, egykori gálocsi lakos és Csuka Béla kőfaragó állta, a munkálatokban pedig több környékbeli is részt vállalt. Avatóbeszédében Molnár László, a KMKSZ helyi alapszervezetének elnöke aláhúzta: az akkori zűrzavaros időkben ezek a katonák elmenekülhettek volna, ám hűek maradtak esküjükhöz. Hősies helytállásuk okán pedig kitörölhetetlenül hozzátartoznak a falu történetéhez.

Molnár László, a KMKSZ Gálocsi Alapszervezetének elnöke:

„Történelmi igazságosság jegyében kötelesek vagyunk megemlékezni ezekről a katonákról, akikről példát vehetne a mai ifjúság, öntudatból nemzeti öntudatból, hazaszeretetből, becsületességből, kiállásból. Életüket adták értünk, az akkori Magyarországért. Néhány év múlva mi is már olyan korba lépünk, vagy meghalunk, és velünk együtt feledésbe merülnek ezek az emlékek. /vágás/ Szerettük volna felhívni a Magyarországon élő rokonaiknak a figyelmét is, hogy itt, Gálocs temetőjében nyugosznak magyar katonák, akiknek nem is tudjuk a származásukat, nevüket, az életkorukat, csak egy név ismeretes, a Kiss Zoltán.”

A magyar honvédek 1944 októberében-novemberében állomásoztak az Ungvár környéki falvak határában. A szovjet történetírás szerint Kárpátalja még október 28-án felszabadult. A nehéz terepviszonyok ellenére a hegyvidéken alig két hét alatt átjutott a visszavonuló magyar erőket üldöző Vörös Hadsereg. Ám a Csap–Téglás–Rát–Gálocs–Ungtarnóc–Botfalva vonalon három hétre megállt a front. A német-magyar haderő és a szovjet csapatok között tüzérségi párbaj kezdődött.

Kiss Gyula nyugdíjas pedagógus, Budapest:

„Nagymamámat temettük, és már nem lehetett a temetést befejezni, mert pontosan a csűr mögé egy gránát leesett és ott robbant. Hogy mondjak egy személyes élményt, amikor a mi házunkat három találat érte, az udvarunkat huszonkettő. A falu végén volt beállítva egy páncéltörő ágyú és körülbelül mi voltunk utána a harmadik ház és az egész legénység és a kiszolgálói nálunk voltak beszállásolva. Jól emlékszem rá, nagyon érdekes volt, mert úgy a ház végébe beállították a teherautót lőszerrel, s olyan nyugodtan vannak, és azt mondja az őrmester vagy szakaszvezető: Fiúk, az az érzésem, hogy minket belőttek, bemértek. Álljunk által. És az a hét vagy nyolc ember, aki körülötte volt, szó nélkül, minden nélkül felálltak, átvezették a tehergépjárművet egy olyan disznóól, vagy csűr elibe, berakták góréval, és ahogy bejöttek, abban a pillanatban ugyanarra a helyre, ahol a teherautó állt egy akna lecsapott.”

Néhány héttel később már nem kerülhették el a sorsukat a községet védő magyar katonák. A védvonalat valóssággal elsöpörte a Vörös Hadsereg 1944 novemberének végén indított támadása, amelynek számos polgári áldozata is volt.

Molnár István, Gálocs:

„Itt akkor rengeteg hulla volt, meg vér mindenfele. Én szántottam, apámnak segítettem szántani a következő tavaszon. Hát még akkor is vértócsák, meg gránátok. Nem mertem az ekét beakasztani, mert alig ment tíz métert, mán egy akna kifordult, nem robbant fel. Na de hát ki tudta, nem fog-e felrobbanni. Huszonegy napig ültünk lenn a pincében, bizony. Még most is a szemem előtt van. Három sorral ment a kereszt. . Amíg ki nem korhadt, azok a keresztek éveken, vagy öt évig körülbelül állott. Mindenszentekre koszorút raktak rá, volt kezelve, amennyire lehetett. Hát énszerintem vagy harmincon felül voltak ott, nem tudom, hogy most mennyi van létszámba véve.”

 Erről egyelőre szinte semmiféle adat sincs. A legutóbbi időkig az itteni harcokról sem sokat tudott a közvélemény. A szovjet történetírás nem foglalkozott azzal a kérdéssel, miért torpant meg 1944 októberében a Vörös Hadsereg offenzívája. A történészek egy része arra a következtetésre jutott, hogy ez Kárpátalja Szovjetunióhoz való csatolását biztosította a 4. Ukrán Front haderejének bevonásával. Elég, ha a magyar és német nemzetiségű férfiak elhurcolására, vagy a népbiztosok 1944. november 26-án Munkácson fegyverek árnyékában megtartott kongresszusára gondolunk, amely Kiáltványban kérte a vidék Ukrajnával való újraegyesítését. Ma már nem kelt rendkívüli indulatokat az évtizedekig tabuként kezelt kérdés felvetése. Így hát joggal remélhetjük, hogy előbb-utóbb az Ungváron, Beregszászon, Ökörmezőn, vagy a Kárpátok hágóin túli katonatemetőkben nyugvó társaikhoz hasonlóan a Gálocsban elesett magyar honvédek is megkapják a végtisztességet.