Háborús Keresőszolgálat

Nagyenyeden bennmaradt a román katonai helyőrség, amelynek élén Bedelean kapitány állt. A várost csekély tüzérség védte. Szeptember elején a magyar előőrsök Miriszlóig, illetve Torockó felől Nyírmezőig jutottak el, ekkortájt érkezett Nagyenyedre a szovjet felderítés is. Hamarosan megkezdődött a szovjet-román előrenyomulás Miriszló és Nyírmező irányában. A kollégiumot átalakították katonai kórházzá, a Hangya Szövetkezet pincéit elárasztották a katonák, rettegésben tartva az egész várost. A tordai front áttörését követően, októberben megkezdték a magyar és német foglyok tömeges szállítását Nagyenyedre. Gyalogosan szigorú őrizet mellett kísérték őket. Egy részüknek Enyed csak átmeneti szálláshelyül szolgált, egy másik részüket azonban itt tartották hadifogságban. Akiket továbbvittek, Tövisen vagonírozták és szállították tovább. Ismertetőmet két enyedi szemtanú visszaemlékezése alapján állítottam össze. Egyik Paulini Piroska, tősgyökeres nagyenyedi, aki fiatal lányként volt részese az akkori eseményeknek, a másik pedig a 83 éves Jakab Árpád, aki akkor Enyeden élt, most már Tordán lakik. Leírásuk szerint a foglyok igencsak le voltak rongyolódva, hiszen elszedték tőlük ruhájukat, bakancsukat, kisebb értékeiket. Meg aztán ki voltak éhezve. Az enyedi magyar és német lakosság segíteni akart az átvonulókon, elsősorban élelemmel. Így történt, hogy a Kakasdombra érve, Ungvári néni tálcára tett néhány szendvicset, mellyel a foglyok közé ment, nem félve az őrségtől. A kiéhezett foglyok odatolakodtak, hogy mindenkinek jusson egy falat étel, s ekkor az őrök rájuk lőttek, eltalálván Ungvári nénit is, aki belehalt. Nagyenyeden két fogolytábor létezett, ahol őrizték őket, s ahol szálláshelyük volt: Az Ambrosi-Fischer növény és fatelepen, illetőleg a Széna téri, a mostani autóbusz pályaudvaron található iskolában. A német és magyar foglyok mellett még zsidók is akadtak, akike aztán egyik enyedi zsidó kereskedő felruházott és kiszabadított. Az akkor inséges időkben kevés élelelm maradt a városban, ezért a foglyok élelmezése nagy gondot jelentett.
A város magyarsága és német lakossága külön-külön szervezték meg saját foglyaik ellátását, melyet a katonai parancsnok -holott nem magyarbarátságáról volt ismert - megengedett. Patakon inneni, illetőleg Patakon túli részekre osztották a várost, épp úgy, amint a rendezett tanácsú város idején fel volt osztva választókerületekre, s házról házra, utcáról utcára szedték össze az élelmet. A Patakon inneni részen Paulini Piroska szervezte meg a gyűjtést, illetve a Széna téri iskolában fogva tartottak étkeztetését, míg a Patakon túl Demeter Ákosné (Anna), s az ő feladatuk volt a Fischer telepi foglyok ellátása is. Paulini néni elmondása szerint Incze bácsi, a mészáros öszvéres sráfszekerével mentek Enyedszentkirályra, ahol szintén házról házra járták be a magyar családokat, s lisztet, krumplit, paszulyt gyűjtöttek. A Patakon túli rész felelősei Torockóról és Torockószentgyörgyről is hoztak élelmet. Jakab Árpád a Tót utca környékén gyűjtött. Mivel nagy mennyiségű ételt kellett egyszerre főzni, megmondták az enyedi családoknak, hogy mi az aznapi étel, s mindenki külön főzte meg, majd közös cseberbe tették, s úgy juttatták el a két táborba. Ott az őrség kivette a saját részét, a többi pedig a foglyokhoz került. A foglyok szalmán aludtak, így hamarosan megtetvesedtek és kiütött a tífuszjárvány közöttük. Paulini néniék pénzt gyűjtöttek, vasalókat vásároltak, s hozzá szenet is, mert akkor nem volt villanyvasaló, s bejuttatták a fogva-tartottakhoz, hogy kivasalván ruháikat, elpusztíthassák a tetveket. Ez a módszer sem volt eredményes, hiszen naponta tízével haltak meg a szerencsétlen emberek. Azt is elérték, hogy a Fischer telepen levő foglyokat behozták a közfürdőbe, hogy fertőtlenítsék őket, lecserélték a régi szalmát, melyet a fösvény, de akkor mégis nagylelkű Tolvaly bácsi szolgáltatott. Paulini néni végigjárta az enyedi patikákat, a Kovács, Schuster és a Hagea gyógyszertárakat, s mindeniküktől kapott valami gyógyszert, melyet aztán a foglyoknak adott át, de szerencséjére mégsem kapta el a tífuszt. A tífusz és vérhas naponta szedte áldozatait. A halottakat szekéren vitték el, s a Fischer-telep kertjeiben, a vasútvonal, meg a Farkas patak szőlői alatt hantolták el közös sírokban, gyászszertartás nélkül. Jakab Árpád tanusítja, hogy ő maga 1944. szeptember elején négy honvédnek ásott sírgödröt a római katolikus temetőben. Ők a Miriszlóig eljutott magyar előőrsök voltak. Életüknek a miriszlói híd felrobbanása vetett véget. A magyar hadifoglyok többen voltak mint a németek, ysl taschen fake s jobban bírták az embertelen körülményeket, mint az utóbbiak. Paulini néni mesélte, hogy egy oravetz József nevű tiszt megszökött a táborból, s Ungváriéknál húzódott meg. Üldözői megtalálták, mert hó lévén, lábnyomai rejtekhelyéhez vezettek. Visszavitték, s a Fischer telepen agyonverték. Tisztiszolgája értesítette tisztjének feleségét Budpesten, hiszen fiatal házasok voltak, aki le is utazott Enyedre, hogy személyes tárgyait, azaz fakéregre írott leveleit, átvegye. Az életben maradt foglyokat 1945. húsvétjáig tartották Enyeden, aztán Tövisre vitték őket, s onnan elszállították ismeretlen helyre. Utoljára az enyedi magyarok, többek között Demeter Ákosné, Paulini Piroska, Bakó László, Böjte Ilona és a németek, például Schusterék, Bechtoldék, Moldovánné, Bucurné közösen készítettek ünnepi ebédet a foglyoknak. Erre az alkalomra még borjút is vettek, Torockóról pedig somodi kalácsot küldtek. Ez az enyedi fogolytábor rövid, általam ismert története.

2005. januárjában ismertem meg Pataky József urat, a Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság elnökét, aki felhívta figyelmemet az Enyeden elpusztult honvédekre. Megbeszéltük, hogy valamiképpen emlékhelyet kellene kialakítani emlékükre. Kezdetben csak a középen álló mintegy 5 tonnás kőre akartunk emléktáblát állítani, végül azonban Pataky úr meggyőzött, hogy márványtáblákra kellene bevésni az elpusztult foglyok neveit is. Köszönöm Bogdanovits Péternek, hogy díjmentesen készítette el az emlékmű tervét, László István és Bíró András RMDSZ alkalmazottaknak, hogy a kivitelezést magukra vállalták és véghezvitték. De természetesen köszönöm minden támogató hozzájárulását és segítségét. Az emlékhely létrehozása nem ment könnyen, mert sok akadályt kellett legyűrni, a költségeket pedig minimumon tartani. Most már készen vagyunk és a tisztelet és emberség hangján emlékezünk meg az elpusztultakról, akiknek az akkori háborús, embertelen körülmények nem tették lehetővé, hogy szeretteik körében legyenek, hogy családtagjaik temessenek el. Távol otthonuktól, szeretteiktől haltak meg, sokszor még gyászszertartásban sem lehetett tészük. Mi ezt próbáltuk helyretenni és pótolni. Rácz Levente Nagyenyed, 2007. jún. 10.