« vissza

Történetek » Böröczki Imre Szegezsán volt hadifogoly II. rész

Böröczki Imre Szegezsán volt hadifogoly II. rész

2013-02-21 09:02:00

 
Fogságba esése után a felesége folytatta a naplóírást, férje hazaérkezéséről is ő számolt be.

1945. április 1-én! Az életünk egy szomorú forduló ponthoz ért, férjem márc. 22-én volt itthon, szolgálati ügyben Agyagosszergényben, közben egy napot itthon töltött, amit nagyon jól és kellemesen töltöttünk mindnyájan. Másnap kora reggel útnak indult és én nyugodtan búcsút vettem a közeli viszontlátás boldog reményében, hisz az áthelyezése már megvolt Ikervárra! márc. 24. Apus bátyja jött Bogyszlóról, azzal a hírrel, hogy Imre a csapatával Farádnál találkozott, neki vissza kellett mennie Abdára a szerelvényért, de estére visszajön. Én nagy izgalomban voltam, mert már nálunk is nagyon komoly volt a helyzet, miután két nap eltelt és férjem nem jött vissza én útnak indultam, hogy megkeressem, de a határból nem tudtam tovább menni, mert a németek oly erővel vonultak vissza, hogy csak ők közlekedhettek az úton. Ilyen nyomott hangulattal ébredtünk virágvasárnapra. Reggel 6 órakor hirtelen parancsot kaptak a nálunk elhelyezett németek a hátra vonulásra. Akkor már tudtuk, hogy a mi óráink is meg vannak számlálva és a férjemről csak semmi hír. Sok, sok izgalom után megvirradt márc. 28. már előtte három éjszaka nem aludtunk, oly erős volt az ágyúdörgés, hogy ajtó-ablak majd kitört, édes anyám még éjjel kenyeret sütött, mert nem tudtuk, mi vár ránk. 28-án délelőtt már a magyar és német tüzérek fölálltak a falu védelmére, délután három órakor fölrobbantották a sok lőszert, amit már nem tudtak kiszállítani. Én kisfiammal lementem a bunkernak nevezett árokba, vagy fél óra múlva szüleim is lejöttek. Kis idő múlva aztán megkezdődött az ostrom, én, aki gyenge idegekkel bírok, szinte félig ájultan hallgattam és a nagy zene-bona közben egyszer csak a bunker kijáratnál ismerős hangot hallok. Kiss Sanyi állt ott komiszba, civil ruhát kért. Drága jó anyám rögtön vállalkozott is, abba a golyózáporba bejött ruháért. 
Lehetett úgy este 10 óra, mikor a nagy csatazaj kicsit alább hagyott és hangokat hallunk és leszólt az első orosz, hogy akkor már tudtam, bevégeztetett. Arra, hogy ami utána napokban következett, a sok kínt és gyötrelmet leírni nem tudom, de a jó Isten a tanum, hogy sokszor kívántam a halált, de mikor kis szőke haju fiacskámra és az én drága jó férjemre gondoltam, mindig erőt adott a jó Istem. Harcok utáni napokban sok-sok katonát hazaengedtek, én mindig reménykedtem, hogy talán az ég hozzánk is kegyes lesz és megjön a mi édes jó Apuskánk máj. 1-én. Egy halvány reménysugár szomorú életünkbe! Ma mégis Apus írását hozták Kisfaludról, Istenem, milyen boldog voltam, tudom, hogy él és gondol ránk, bizonyára fogoly, de azt beszélik, hogy haza engedik őket. Máj. 6-án délután 6 órakor megszólaltak a harangok és az iroda előtt egy orosz bejelentette, hogy vége a háborúnak és a foglyok is haza jöhetnek. 
Máj. 25-én Csánigról kaptam megint pár sort, és benne Apus cédulája, így arra gondoltam, az útja, mint sok-sok magyarnak, neki is Székesfehérvárra vezetett. Pünkösd után kedden több asszonnyal én is el akartam menni Fehérvárra, de nem kaptam utazási engedélyt. Jún. 1-én Budapestre kellett utaznom, hozzánk az élet kegyetlen, viszont kellett látnom azt a helyet, ahol olyan boldogok voltunk, nem találtam mást, csak munkás életünk romjait.  Én nem akarok önző lenni, jól tudom, ma mindenki áldozatot hozott, én sem siratom az anyagiakat, jól tudom, a romok között újra sarjad az élet. Istenem, könyörögve kérlek, ami szerető édes jó Apánkat hozdd vissza hozzánk! Aug 1-én Ma egy kicsit megint van időm és olvasgatom Apus írását. Istenem, olyan jó a múltra gondolni, és úgy fáj a jelen, csak gondolkozni ne kellene, bár testileg jól érzem magam és mégis sokszor úgy érzem, hogy halálosan gyönge vagyok. Pedig élni kell, hiszen kicsi fiamnak nagy szüksége van rám. 
Aug. 25. Ma megint nagy az izgalom, az újságok arról írnak, hogy minden fogoly haza jöhet. 
Szept. 8. Tényleg jönnek a foglyok, csak mihozzánk nem akar az öröm betérni. Édes jó Istenem, haldd meg imádságunkat, hozdd haza a mi foglyainkat is. 
Szept. 16. Ma szegény Gabiról hallottunk, talán a jó Isten megtartotta. Csak Imréről semmi hír, édes jó Istenem, segítsd meg őket, adj erőt nekik a szenvedésben, add, hogy legyen boldog viszontlátás!        


1947 augusztus 27!
Édes jó Istenünk! Gyermeki hálával telt szívvel magasztaljuk nagy irgalmadat, hogy e napot meg engedted érni. ezen a napon újra felragyogott boldogságunk napja, a mi édes Apuskánk hazatért 30 hónapi nehéz rabságából! Istenem te jól tudod szívem gondolatát, tudod sokszor zúgolódtam a sorsom ellen. Egyedül a te kegyelmed tartott meg a kétségbe-eséstől. Bocsáss meg Istenem, most már jól tudom, hogy a hitemet próbáltad, most már érzem kegyelmedet, hiszen olyan boldoggá tett irgalmad, amilyen boldogság csak ritkán jár a földön! Áldd meg Istenem a mi édes Apánkat, őrizd nemes jó szívét az élet rögös útján, ott messze idegen földön ki vezérelted, légy velünk a jövő életünkbe is ér őrizd boldogságunk!






78 évesen papírra vetette a fogságba esés körülményeit és viszontagságos utazását Szegezsába:



1993. máj. 18.

Pár napot vártam, és elindultam, hogy hazajövök családomhoz, de ott már az oroszok elfogtak több civil embert, és nagy véres csata után a sok orosz katona hullákat kellett összehordani egy helyre, mikor onnan meg tudtunk szökni, a városon kívül a tank csapdákat szedették szét velünk, Sopron felé haladva sok akadályba ütköztünk. Már közel Sopronhoz Burgenlandba egy osztrák faluhoz értünk, oroszokkal találkoztunk megint, itt már összejöttünk vagy 8-10-en egy csoport, és az orosz katonák el kezdtek magyarázni, hogy ne menjünk tovább, mert ők majd adnak igazolást és vonattal visznek haza bennünket. Szinte örültünk, hogy nem kell gyalog menni, be is hajtottak bennünket a faluba. Egy nagy gazdálkodó udvarába, ahol már bizony volt több száz ember, itt még pár napot töltöttünk, és ez idő alatt folyamatosan gyűjtötték az embereket. Miután már alig fértünk az udvarba, ötös sorokba állítottak bennünket, nem tudtuk, hogy hová, sajnos már éltünk a bizonytalanságba, hogy mi lesz velünk. Kétnapi menetelés után Sopronba értünk, 3-4 orosz katona lóháton körül nyargalászott bennünket, senki nem tudott szökni sem. Végig a városon, csak találgattuk, hova is megyünk, míg végül a sopronkőhidai fegyházba értünk, itt bizony már komolyan elgondolkoztunk, mis is lesz velünk, hiszen itt már több ezer ember volt fogva tartva a lehető legrosszabb körülmények között. Úgy mondták,  hétezren, de már közöttük pár ezer német katona fogoly is volt. Nagy pánik, zűrzavar volt a börtön területén, itt már nincs kiút a szabadulásra egyhamar. Ha szökni nem tudunk, csak a fogság lehet a vége, Április van, már elég melegek vannak, nem találtunk helyünket a sokszoros drótkerítés között.
Volt, aki megkísérelte a szökést, de ez egyenlő volt a halállal, hiszen a sűrűn elhelyezett őrtoronyból lelőtték az embert, mint a kutyát, és megfélemlítés miatt a szökevény napokig ott lógott a dróton, hogy mindenki lássa, így jár aki szökni akar. Ellátásunk egyenlő volt a nullával, annyira legyengültek az emberek, hogy menni is alig tudtak. Reggelenként mindig volt a latrinába esett ember, aki bele is fulladt, főleg a német foglyokból, hiszen azok még gyengébbek voltak, mint mi magyarok. Eltelt egy hét, egyre rosszab lett a helyzet, naponta több száz embert begyűjtöttek az oroszok. Kénytelenek voltak továbbvinni a foglyokat, mert már sehogy sem fértünk. Pár nap múlva elterjedt a hír, hogy tovább visznek bennünket, Úgy is lett, orvosok vizsgálták, válogatták a népet, főleg a fiatalokat. Miután teljesen kilátástalan a helyzetünk, páran, akik már ismerősek lettünk, önként jelentkeztünk, gondoltuk (még akkor), ennél rosszabb helyre már nem tudnak vinni bennünket. Sajnos a flekktífusz szedte az áldozatokat, ki tudja, naponta mennyi ember halt meg, így nem volt más választás, menekültünk. Mikor kiválogattak bennünket, különzártak, szigorú őrség mellett őriztek bennünket, és mikor a szerelvény kész volt Sopronba hajtottak, vavagoníroztak (ez volt ápr. 18-án) 2400-unkat, negyvenen voltunk egy vagonban, mindnyájan elkeseredtünk, ki tudja, látjuk-e családunkat, hazánkat. A bezárt vagonajtón, a bedrótozott ablakon tájékozódni sem tudtunk - mondták, majd Székesfehérváron kiraknak bennünket és kapjuk a (bumáskát) igazolást, és mehetünk haza. Sajnos a vonat elindult velünk tovább - pár nap után Szegedre értünk, itt is az mondták, kiraknak bennünket, állt is a szerelvány velünk pár órát, jó érzés volt, míg állt a vonat velünk, A Szegedi Szalámigyárból hoztak nekünk kenyeret, kolbászt. A szerelvény orosz parancsnoka megengedte, hogy az élelmet kiosszák nekünk, minden vagonba egy kenyeret és bőséges kolbászt osztottak, de senkinek nem szabadott szólni hozzánk. A pályaudvar tele volt, főleg asszonyokkal, sírtak, neveket kiabáltak. Gondoltuk, szegény asszony, ő is a férjét várja. Lassan elindult velünk a szerelvény, elfogyasztottuk a jó friss kenyeret, kolbászt, hiszen napok óta csak egy vödör dohos árpakását kaptunk, amitől majd mindnyájan betegek lettünk. Vizet is egyszer kaptunk naponta. Egy két nap után Bajára értünk, ott is órákon át vesztegelt a vonat velünk, míg átvittek a határon bennünket sajnos, sírva mondtuk Isten veled Magyarország, látunk-e még valaha. Most már biztosan tudtuk, hogy egyhamar nem. A román határon túl jó pár napot mentünk, elértünk egy városba, amit Romlikunerádnak hívnak, itt sok huzavona után valóban kiraktak bennünket, ugyanis ez egy gyűjtőtábor volt, de itt is a sok ember egymás hegyén-hátán volt, de itt már mindenféle nemzetiségű volt, de már a tifusz miatt halomra haltak az emberek, menekült volna mindenki. Itt is újra átvizsgáltak bennünket és naponta 2-3 szerelvény is elhagyta a gyűjtőlágert. Itt is igyekeztünk minél előbb kijutni a lágerből. Újra visz a vonat tovább, most már biztos Oroszországba, de az a jó - még élünk. Május 9-én, mikor vége a háborúnak Poljestibe vagyunk. Itt több időt töltöttünk. Kinyitották minden vagon ajtaját, a szerelvény parancsnok ismertette vége a háborúnak -Germán kaput, és mindenkinek kiáltani kellett háromszor hurá-hurá-hurá. Utána vittek tovább bennünket. Érintettük Moszkvát is. Csak arra emlékszem, katonai zenével fogadtak bennünket a pályaudvaron. Itt nagyon kevés időt töltöttünk, mentünk tovább, de már ezek után nagyon ritkán állt meg a vonat velünk, csak csupán mikor beadták a vödör dohos árpakását, amitől már többen közülünk betegek voltak, de semmit nem törödtek velünk. Több nap után megint megállt velünk a vonat. Kinyitották a vagon ajtókat. Ki is szálltunk, már aki tudott, mert újra kellett tanulni menni, olyan is volt, aki föl sem tudott állni, hiszen olyan gyengék voltunk, megállni sem tudtunk. Itt már több halottunk is volt, mert láttuk, hogy külön vagonba gyűjtik őket. Később megtudtuk, hogy a Brianki erdőbe vagyunk. Pár órát töltöttünk itt, és egymást fölsegítettük a vagonokba, és újra elindult velünk a vonat, egyre jobban száguldott és ritkán állt meg velünk. Napok múlva egyre hidegebb levegőt érzünk. Sőt még fáztunk is, a szöges drót ablakán láttuk, hogy egy nagy vízhez értünk, és jéghegyeket láttunk. Fogalmunk sem volt, hol vagyunk. Minden vagonban volt tolmács, jugoszláv, lengyel vagy cseh, aki az orosz nyelvet értette, ők tudtak beszélni vasutassal, ha megálltunk, megkérdezték hol vagyunk, így megtudtuk, az Onyegát láttuk. Innen egy nap múlva elértünk egy iparvárosba, nagy papírgyárral, a várost, amit Szegezsának hívnak, ez lett az utolsó állomásunk, ahol előreláthatólag dolgozunk. 21 nap karanténba voltunk, utána erdőt irtottunk a papírgyár részére, az ipartelep borzalmas területen volt. Negyvenezer embert tudott foglalkoztatni. Mikor odaértünk, több nemzetiségű fogoly volt már a lágerba finnek-lettek-litvánok - még japánok is. A papírgyár finneké volt, 1938 orosz-finn háborúba foglalták el az oroszok, a tartományt úgy hívták, ezer tó vidéke. Itt csak  víz és erdőség van, semmi nem terem meg, élelmet, mindent úgy szállítottak a lágerba, a láger 7112 lágernak nevezték, 1946 a magyarokat egy másik tartományba vittek erdőírtásra, vagyis papírgyárnak termeltünk faanyagot. Piahnak hívták (5. részleg?), valamivel jobb volt a sorsunk, mint a központi lágerban. Sajnos az egyoldalú étkezés és a vitaminhiány miatt farkasvakságba estünk, vagyis már este szürkületkor nem láttuk egymást. Fogaink kihullottak. Itt csak 2-3 halottunk lett. Egy év után visszakerültünk a központi lágerba, Szegezsára, itt minden kezdődött előről.  
Szeretném elmondani, többször részt vettem vagon kirakodásoknál, sajnos a Magyarországról elhurcolt gépeket rakodtuk ki. Csepeli papírgyár gépét, Hangya tűzhelyeket, Delka Cipőgyár gépeit.elgondolkoztunk, mi lehet otthon. Szeretnék beszélni életünkről. Tudjuk jól, hogy május elseje a legnagyobb ünnep az oroszoknál. 3 nap a nagy propaganda. Én szerencsés helyzetbe kerültem, mert felismerve a május elseje ünnep jelentőségét, mindenhova jelentkeztem és e nagy ünnep alkalmával fölkerültünk a dobogóra, mint jó munkás címén. A lágerparancsnok ismertette: vengerszki kamerad, haros robota, doma zsenkához. Mindent összegezve így 32 hónap után haza kerültem.
Nagy baj volt, a nagy hideget nem bírtuk, 40-50-től 60 fokig is fölment a hideg. Ez volt sajnos, mikor ritkultak a soraink, egyre több lett a halálozás. Én mikor eljöttem 1947 augusztus - 30% volt a halott, még a többi bajtársamat, akiket otthagytam, 1948-ban vagyis egy év múlva jöttek haza, úgy bizony már csak a fele létszám.

Mindent összegezve nehéz volt elmondani mindezt, amit elmondtam. Mindezt, amit a kegyetlen körülmények között átéltem, és most 40 év után átérezni, visszagondolni 78 évesen nem könnyű dolog. Mert sokszor elsírom magam, még ilyen nagy út után, amit megtettem - és még élek - én ezúton szeretném felhívni azok figyelmét, akikkel együtt szenvedtünk Szegezsán a 7112 hadifogoly táborban, tudom, nem sokan vagyunk már, de szeretnék velük találkozni.




"1947-ben egy évvel korábban hazajöttem, sikerült hazahoznom egy kis noteszt."
A noteszben nevek szerepelnek, némely neveknél utólag hozzáírva: meghalt...:
ifj. Tárkányi Gábor
Csesznek, Veszprém megye
meghalt: 1946. ápr. 26.
Jákli Vince
Balatonfüred, Zala megye
meghalt: 1946. febr. 15. Szegezsán
Jáger László
II. kerület, Török u. 2. Bp.,
meghalt: 1946. febr. 25. Szegezsa
Füredi Ferenc
Bőnyrétalap, Győr megye
meghalt: 1945. dec. 26.
Kris József
Kecskemét belső nyír 34.
meghalt: 1945. aug. 18. Pijahnán




értesítés



 
 

13 levelet sikerült hazaküldenie a fogolytáborból, a családja is tudott neki pár levelet küldeni. A fenti levélben írták meg, hogy édesapja elhunyt.


Böröczki Imre hagyatékában található egy füzet is, benne kb. 1200 név szerepel, apja nevével, születési idővel és esetenként kiegészítve katonai beosztással és foglalkozással is. Menye úgy gondolja, hogy apósa a különleges papírra vetett sorokat még a fogolytáborban írhatta le. Vagy a névsor utólag lett összeállítva? Ezt már örökre homály fedi. (Hamarosan az összes név szerepelni fog a "hozzátartozókat keresünk" rovatban)


A hírvivők
Vigyék a hírvivők, akik hazaérnek,
Rettentő Szegezsán vége lesz a télnek.
De mire vége lesz észak zord telének,
Fogoly magyarok közt már sokan nem élnek.

Farkasfogú széllel, szekerén a halál,
Dörömböl a hideg barakok oldalán.
Gyenge sorainkba be beront pusztítva,
Sokan útban vagyunk jégsírba taszítva

Vigyék a hírvivők, akik megmaradnak,
Gyászos pusztulását sok szegény magyarnak.
Rongyokba éhezve, miként hajszoltattunk,
Rengeteg írtáson szenvedtünk megfagyva.

Lement rólunk a hús, csontra száradt bőrünk,
Baromként piszokbn, korpán vizen éltünk.
Minden bűneinkért dúsan megfizettünk,
Kilenc hónap óta böjtölünk, vezeklünk.

Vigyék a hírvivők, mondják el, hogy
Mint a vadállatok, összebújva háltunk.
Jeges deszkapriccsen, ha fejünk letettük,
Megdermedt tagjaink, úgy melegedtünk.

Megjártuk Pialmát, robottal fizettünk,
A háborús bűnért, mit el sem követtünk.
Láttuk az Onyegát, nagy bárkákat raktunk,
Lassan megszikkadtunk, mindent oda adtunk.

Vigyék a hirvivők haza üzenetünk,
A germán álmokért jaj de megszenvedtünk.
Jó fegyverbarátunk, kiért vérünk hullott,
Kiért rabok lettünk, ő is rajtunk rúgott.

Foglyok között foglya, börtönében szolga,
Fogoly parancsnokok állítanak sorba.
Szomorú sorsunkkal tehetetlen állunk,
Mi okunkon ül itt is a német barátunk.

Vigyék a hírvivők, szóljanak helyettünk,
Börtön lágerekből haza jár a lelkünk.
Mardos, rág a kétség, élnek vagy meghaltak?
A gyermek, az asszony vajon megmaradtak?
Hova lett az otthon? Könnyre könnyet ejtünk,
Elsodort az élet, messze elszakadtunk.