Történetek » Koncz Árpád visszaemlékezése
Koncz Árpád visszaemlékezése
2012-12-28 01:12:10„Bihartorda”
A járdás oldalon elől Lucás Karcsiék laktak, majd Tóth Károly bácsiék, akinek a fiuk már katonaviselt volt, de tegeztette magát az utca gyerekeivel. Az utcában tudomásom szerint akkor náluk volt rádió s amikor a felvidékre vonult be a Magyar hadsereg, kirakták az ablakba s aki arra járt hallgathatta , hogyan fogadták a katonáinkat, s magát Horthy Miklóst a Kormányzónkat,Akkor úgy tiszteltük,második honalapítónk. Amikor Erdély visszacsatolásáról Bécsben döntöttek arról is közvetítették az eseményeket nagy ovációval. Azután pedig az Erdélybe való bevonulást is lehetett hallgatni. A bécsi döntést megelőzően sok embert mozgósítottak, azaz hívtak be katonai szolgálatra. Többek között Apámat is. A 117-es, útkarbantartó századba osztották. Lényegében zsidó alakulat ,volt akik útépítéssel,javítással foglalkoztak. pld. követ is kellett törniük,mire megszületett a vicc: Két zsidó beszélget, azt mondja az egyik, "Te, képzeld azt hittem,hogy török követ leszek ,most meg követ török". Berettyóújfaluban állomásoztak a bevonulás előtt. A román határ közelében fel volt aknákkal telepítve a terület. Sajnos volt olyan, aki nem vette figyelembe a felhívást, súlyos lábsérülést szenvedett jobbik esetben, de volt, akinek odaveszett a lába, s még olyanról is lehetet hallani, hogy az életével fizetett. Amikor az úgynevezett bécsi döntés megszületett, azt megelőzően már a határ kb. 2o km. mélységig különböző alakulatok tagozódtak 194o szeptember első napjaiban, aztán megkezdődött Erdély visszafoglalása. Miután a nagyszüleim Biharkereszten laktak, amikor Újfaluban apámat meglátogattuk "titokban" ugyan is nem volt szabad tudni arról, hogy ki merre van, ezt nem írhatták meg a katonák. De a szabadságra, vagy az eltávozásra érkezők elmondták mindenkinek/titokban/, csak tábori postacím volt. A látogatás után Kersztesre mentünk nagyanyámékhoz, meg a többi nagynéniékhez. Az egyik nagynéniéknél két tiszt volt elszállásolva, s az unokanővéremmel mondtuk neki, hogy majd Nagyváradon integetünk. A hadnagy szinte parancsba akarta adni, hogy ne próbálkozzunk vele, mert határsértést követünk el. A bevonulás napján hajnalban felkeltünk, s a rokonságból, akik jóval idősebbek voltak, mint én, elindultunk az úgynevezett csempészúton, a Román Pikét mellett át Bors Püspöki s Nagyváradra. /Amikor már az utak érdekes módon az állomástól befele, Árpád vezér útra volt elnevezve/ Az utcák virágokkal voltak terítve, ugyan is a Kormányzó úr az állomásra érkezett vonattal, s onnan a szokásos fehér lován indult el a város főtere felé. A Kormányzó úr megérkezése előtt vonult el az az alakulat, amelynek tisztjei az unokanővéreméknél voltak elszállásolva. Felismetek, s fenyegettek, mert mi integettünk nekik. A későbbi időben, amikor a románok által készített betonbunkerok lebontása történt, akkor jöttek rá sokan, hogy ha a bécsi döntés nem lett volna, aligha tudott volna a magyar hadsereg áttörni azon az erődítményen. Ugyanis vasbetonból készült bunkerok nagyon kicsi holttérrel voltak ellátva, s erős tűzfegyverekkel lehettek felszerelve. Igaz hogy Erdélyből is kaptunk volna támogatást, de akkor is vitatható volt a győzelem. Szerencse a bécsi döntés mindezt megoldotta. A következő évben Püspökladánytól megkezdődött,Báránd,Földes,Berettyóujfalu,Mezőpeterd,Biharkeresztes, Nagyvárad, Csucsa,Kolozsvárt összekötő betonút építése, ami, ha jól tudom 43-ban már járható volt. A háború alatt csak ott, illetve akkor sérült meg, ha közvetlen csapódott bele gránát,akna,vagy bomba .A harckocsik még helyben fordulással sem tudták tönkre tenni. Vajha ma is, ilyen utakat építenének?. Szembe velünk a nevüket nem tudom, csak azt, hogy a nagyobbik lányt Kádár Imre bácsi vette feleségül, aki fodrász volt. Valami volt az egyik lábával, ami miatt nehezen tudott járni. Miért ? azt nem tudom. Egy idő múlva a felsége meghalt,s miután volt egy gyerekük, elvette a sógornőjét. Imre bácsinak a fodrászműhelye a jelenlegi Kossuth utcán .Többen voltak nála tanulók. A lányukon kívül volt még egy fiú is akinek a nevére nem emlékszem, azt követően Somi nevű család lakott ,utánuk Győri Sándor kőműves mester , akinek a fia Sándor szintén folytatta az apja mesterségét. Ida lányuk velem járt iskolába. Az Ő udvarukban volt egy másik lakóház, amiben Szücs Pali bácsi és családja lakott. Utánuk úgy tudom szintén Somi nevezetűek. Majd Karalyos Mihály családja, Erna nevű lányuk szintén velem egyidős .Mellettük sonkaszerű telek ,hogy ott ki lakott, nem tudom. A következőkre sem emlékszem,azt követően az állatorvos" valami" Ivor ,majd a Baptista Imaház. Visszafele Somi neveztűek laktak, aztán Gyarmati Péterné lakott a fiával ,s annak a családjával. Gyarmatiné férje az első világháborúban halt meg,s úgy hallottam egyedül dolgozott a mezőn a fiával. Kb. innen kezdődik a háborús események emlékezete. Augusztus végén vagy szeptember elején hadianyagot kellet szállítani Nagyváradra, s miután a fia katona volt, így nem volt, aki a lovat hajtsa. Én lettem kijelölve. Amikor Biharkeresztesre értünk, megálltunk a lovakat etetni, itatni. Ott volt egy kerekeskút. Az anyai nagyanyám épp ott lakott, szóltam az őrmesternek, aki a szállítmányért volt küldve, hogy be megyek. Közben nagyanyámnál volt a legidősebb veje, Magyari Demeter bácsi, aki megkérdezte, hogy de hamar visszajöttél s mi járatban vagyok itt úra. Elmondtam neki, aki azonnal megfogott s a kerten keresztül kivezetett a Pánya tanyára, azaz, nem engedte meg azt, hogy abban a vérzivataros időben elmenjek. Így aztán nem volt, aki a lovakat haza hajtsa. Szóvá is tették, hogy micsoda felelőtlenség. Vigasztalásul, már amennyire lehettet vigasz, később az oroszok, azokat is elvitték, akiknek hazakerült a kocsija meg a jószága. Attól kezdve, újra Keresztesen voltam. Október közepe táján indultam haza. Az utat főként gyalog tettem meg. Majd jött egy német teherautó, ami egészen elhozott Bakonszegig. A Nadányi kastély udvarára hajtott be. Onnan újra gyalog indultam, majd a Kékkáló hídjához érve, az ott lévő hídőrök magyar s német katonák, megállitottak. Nem akartak továbbengedni. A magyar katonának megmutattam az előljáróság által kiállított igazolást, mely bizonyította, a Tordára való igazamat, s elengedett, nagyon bátornak nevezett, s figyelmeztetett,hogy ott komoly harcok vannak, s nem biztos,hogy hazaérek. Amikor a Rábéi elágazáshoz értem, s Pálfoka dűlő fele jártam, már erősen lehetett hallani a tüzérségek által okozott dörrenéseket. Amikor az új-vénkert közelébe értem, láttam, hogy a kert sáncai alatt ott voltak a német ütegek, kb. a volt Levente gyakorlótér golyófogó sáncánál. Amikor is a német katonák megállítottak s nem engedtek tovább. Magyarázkodtam nekik, ahogy tudtam, hogy idevaló vagyok,de ők nem engedtek. Ekkor történt meg, hogy a templomtornyát lelőtték. Úgy véltem mintha a gránát röppályájának útján, tűz ütött volna ki. Ekkor összeestem, s elkezdtem zokogni. Nem tudtam, mit tegyek. El akartam menni abba tanyába ,ahol valamikor laktunk, mert ott az Idős Majosi család lakott. Az Anti bácsi felesége apámnak a nővére volt. A németek oda sem engedtek. Közben az ágyúzás folytatódott, mire egy német teherautó indult Bakonszeg fele, s azzal szinte eltoloncoltak. Arra gondoltam, hogy az ott lakó unokabátyámékhoz megyek, s ott majdcsak lesz valami. A teherautó épp az ő udvarukra fordult be, s meg is örültem, hogy jó helyen járok. Csakhogy, ott német parancsnokság volt s kizavartak. Akkor azt gondoltam, hogy elmegyek Ékesékhez az unokabátyám sógorához, de oda sem jutottam el, állítólag kitelepítették a lakosokat,a Békési tanyák köré. Ekkor elindultam, hogy megyek B.ujfaluba, s ott az ismerősöket felkeresem. A Nadányi kastélyhoz érve, ott többen várakoztak, s egy német teherautó fordult ki a kastély udvaráról, amely felvett bennünket, s ezzel az autóval Keresztesre mentem el. Odaérkezvén, a rokonságot a Pánya birtokon /tanyán/találtam, ott vészeltem át a háborút. Hát nem volt egy leányálom. A tanyán 8-nő, s 2 férfi-férfi?, ha én annak számítottam 16,5 évesen, valamint az unokaöcsém, aki 4-évvel volt fiatalabb nálam. A szőlőskert végében voltak a német légvédelmi tüzérek a boforcokkal, ahonnan egy német katona élelmet keresett /kifizette/ s beszélgettünk, akitől megtudtuk, hogy Debrecent körülzárták az oroszok, s ott rekedt német alakulatok felmentésére/harapófogóba/ fogják az oroszokat. Tőle tudtuk meg, hogy a Hortobágyon volt a világháború Kurszk után a második legnagyobb páncélos csatája. Bár akkor még fiatal voltam, mégis furcsállottam az oroszok Debrecenbeli létét. Az augusztusi román kapituláció eredményeként az oroszok sokkal gyorsabban érkeztek Magyarországra, s a németeknek nem volt kellő utánpótlásuk, főleg üzemanyagban /többször lehetett látni, hogy vontatják egymást az autók/. Kb. október végefele jöttek be az oroszok, meg a románok. Bár, nem volt többszöri váltás,de a Kőrösök akadályozták az előrehaladásukat. A harcoló csapatok jó ütemben vonultak át a területen, de jöttek utánuk a lógók, a csavargók. Az volt akkor a szóbeszéd, hogy Magyarországon hárommillió orosz katona van. Egymillió harcol , egymillió lóg, s egymillió meg keresi az egymillió lógót. Azok, akik keresték őket, GÉPEUSOK-nak nevezték. Rettentően szigorúak voltak a lógósokkal. A lógósok tették tönkre az asszonyokat, lányokat, meggyalázták anyáinkat,még az időseket sem kímélték. Abban a tanyában, ahol voltam 8 különböző korú nő volt. Sajnos, egyik sem kerülte el a megaláztatást. Méghozzá a mi szemünk láttára. Röviddel a bejövetelük után egy orosz őrnagy a magyar törvényeknek megfelelően megesküdött egy helybeli lánnyal. A Kazinczi utcában lakó kb.6-7. hónapban lévő kismamát több katona megerőszakolt, aminek eredménye, az asszony belehalt. Megtudta ezt a városparancsnok, aki nem olyan régen esküdött meg egy magyar lánnyal, elfogatta az embereivel, majd az utca kertlábánál, ami már a település legelője volt, megásatta a sírjukat, s belelövette. A hantolást már a lakosoknak kellett elvégezni. 1946 vagy 47-ben olyan rendeletet adtak ki, hogy az elesetteket a település főterén kell "örök nyugalomba" helyezni. Már maga ez is furcsa volt. Ám valami komcsinak eszébe jutott,hogy ott is vannak a kertek alatt orosz katonák eltemetve,hát azokat is bevitték a főtéren kialakitott"disz" sirhelyre. Hát, kérdem, ezek is hősi halottak voltak? Későbbi évek során azért megszüntették ezeket a "hős"sírokat, s kinti temetőbe tették át. Egyedül az országban csak Budapesten van a "Szabadság téren" még mindig emlékmű. Karácsony napján bementem a tanyáról az ott tartózkodó rokonokhoz, amíg ott jártam, miután nagy volt a köd egy, száztizes messzersmidt repülő szállt le a tanya előterében a legelőre. Amikor kiérkezetem, a repülőt nem láthattam, csak azt, hogy a konyhában sötétkékruhás katonák voltak, ahogy engemet megláttak, fegyvert rántottak, de lecsendesítették őket, hogy nyugi, ide tartozom. No, ezek román repülősök voltak, s Kunmadarasra akartak menni, de a köd lekényszerítette őket. Az egyik jól tudott magyarul beszélni. Én először azt gondoltam,hogy német katonák, mert hasonló volt a német pilóták ruházata is. No, ezek az emberek, valahol sok mindent összelopkodtak, s gondolom nem akartak elvinni mindent, ott hagytak használható, sőt új dolgokat is. Többek között egy félversenykerékpárt, amit nekem adtak. Vagy két napig ott lebzseltek, mert nem volt "lyuk"a légtérben, hogy felszállhassanak. A pilóta tudott magyarul, a navigátor nem. Amikor aztán az idő kitisztult, azt mondták nekem, hogy szálljak be a gépbe s megrepültetnek. Csak úgy vállaltam a "röptetést" ha a navigátor addig lent marad .Vállalták. Akkor ültem először is, s azt hiszem utoljára repülőgépen. Ha eddig nem volt lehetőség, ezután aligha lesz. Kb. ennyire emlékszem a háborúban történtekből Karácsony után, amikor a románok elmentek, én is elindultam hazafele,bár tartottam attól, hogy valaki elveszi a kerékpárt, de mégis azzal indultam haza. Megérkezésemkor szereztem tudomást arról,hogy rajtam kivül Zoli s Béla tesóimról semmit sem tudnak. Zoli, Budán vészelte át a háborút, míg Béla, Szatmárnémetiben egy ismerősnél volt kereskedő inas. Ami azt illeti, nem volt teljes az öröm, miután még ketten hiányoztak a családból. Hazaérkezésem után egy pár napra 3o embernek el kellett menni karcagra s a karcagipusztai MÁV állomástól Kisújszállásig a már korábban megépült vasúti síneket az egyik vágányt fel kelett szedni. Ugyan is a Szolnok-Ujszász-Budapest vonalat a németek méteres darabokra robbantgatták el, s az oroszok meg akarták indítani azon a vonalon is az utánpótlás vasúti szállítását, s elrendelték Püspökladánytól a felszedést. Karcagon a volt csendőrlaktanyában voltunk elszállásolva, ahol román katonák őrizek bennünket, hogy miért? 6 órakor volt az ébresztő, s mindenáron meg akartak bennünket számolni, s kiabálták,hogy "nigyecsir-nigyecsir"! Tudtuk mi azt, hogy mit akarnak,de sehogy sem alakult ki a "nigyecsir", hanem aztán puskatussal kényszerítettek bennünket, no akkor már tudtuk mi a "nigyecsir".Kiérkezve az "új"munkahelyre" az orosz felügyelők vártak bennünket s megkaptuk az "eligazítást" arra vonatkozóan, hogy mit kell tenni. A bandagazda Szücs Pali bácsi volt, s az volt a kérése"joggal", szeretné, ha mindenki épen ,s egészségesen térhetne haza. Nem gyerekjáték volt, főleg amikor a vasúti kocsira kellett felrakni a vasuti síneket. Aki valaha járt vasúti töltések mellett, az tudja, hogy igen magas a töltés, és még arra jön a vasúti kocsi magassága, noha, úgynevezett pőrekocsik voltak. Pali bácsin kívül, Pap Endrére s Sziki Jenőre emlékszem, akikkel máshelyen is volt szerencsém együtt dolgozni, többek között Kőbányán a Drasce Téglagyárban, valamint nyár folyamán a cséplőgépnél. Erről később. Szerencsére senkinek nem esett baja,mert mindenki átérezte,hogy az egészségünkről volt szó. A jobb napokat látott csendőrlaktanya, ha nem télen, hanem nyáridőben történik az ottani elszállásolás, igen csak kitört volna a kolera járvány, olyan elhanyagolt volt a "rend, s a tisztaság". Az illemhelyek nem működtek. Az emberi ürülék megfagyott szerencsére. Az utolsó napon úgy döntött a társaság, hogy ha befejezzük a munkát, mármint felszedjük a síneket, s felrakjuk a vagonokra a szerelvényekkel együtt, onnan, a 4-es úton Ladányon át, majd toronyiránt, Báránd ,valamint Dancsházai határon érkezünk haza, s még napvilágon meg is történt. Ezután kb. február elején kinézek a konyha ablakán Sáp fele, látom, hogy Béla tesóm bandukol hazafele Szatmárnémetiből, eléggé lerobbant állapotban. Gyalog, egyik faluból a másikba egyik tanyából a másikba. Néhány nap elteltével, jött haza a feleségével Majosi Anti, aki Budán vészelte át a háborút, s közölte, hogy Zoli bátyám is jön haza nemsokára, tehát él. Ekkor már teljes volt az öröm a családban. Anti a budai harcokban sebesült meg, a térdébe kapott valami repeszdarabot, szintén ott sebesült meg Cseh Karcsi is, úgy tudom, hogy még Csapó Jóska is ott volt, s az udvarlaki őrséget látták el ,míg a Kormányzó urat el nem vitték a németek. Zoli bátyám Budapest körülzárása előtt a csapatával Fehérváron volt, s Karácsonykor ment fel, mint futár, s utána bezárult a gyűrű. A Hegyalja úti Baptista Imaházban, s annak környékén vészelte át a háborút. Március első napjaiban Ő is hazaérkezett. Apámnak a zsidótörvény megszületése után volt egy nyersbőrkereskedése, mert a zsidóktól megvonták. A járásban még Biharnagybajomban volt raktára, ahova a környéki hentesek vitték be a nyersbőröket. Minden darabbal el kellett számolniuk,még arra is kellett vigyázniuk,hogy a nyúzás közben ne lyukasszák ki .Valamennyit a honvédség részére kel lett átadni. Karcagon volt a bizományos, aki rendelkezett a tárolással valamint a szállítás idejével is. A nyersbőröket ipari sóval kellet kezelni, hogy ne romoljanak meg. A sózásra több mázsa só volt mind a két raktárban.
