Háborús Keresőszolgálat

 

Az üteg

 

 

 

1943. január 12-én a Donnál a II. Magyar hadsereg és a román hadsereg frontszakaszán egy erőszakos felderítési kísérlet során az szovjet haderő kettészakította a frontot. Ezzel már sokan foglalkoztak, külön nem írnék róla – csak azt szeretném megemlíteni, hogy azok a magyar katonák, akik a több mint tízszeres túlerővel szemben szó szerint saját testükkel védték a védhetetlent, mindenkor minden magyar embertől a legnagyobb tiszteletet kell hogy megkapják. Én ebben a szellemben nőttem fel, mert apukám elmesélte, ha a magyar csapatoknak is hasonló felszerelésük van és fegyverzetben is megközelítőleg egyenlő tűzerővel rendelkeznek, az oroszok soha nem törtek volna át. Néha, amikor már megszólalhattam a családi asztalnál, ami tizenöt éves kor előtt nem volt ildomos nálunk, akkor provokáltam apukámat, hogy az oroszok jól megkergették a Don – Salzburg útvonalon azt válaszolta, remélem nem lesznek olyan tapasztalataid, mint nekem. De próbáld elképzelni, hogy megfelelő fegyvereid vannak, aknavető, golyószóró, kézifegyverek, hajnali hat óra van a köd ülte dombokon, a terep egyébként síkság. Egyszer csak tüzérségi előkészítés után gyalogsági roham indul, az egész területet messzire be lehet látni a köd felszállta után, s mindenfelől orosz katonák özönlenek, dombok-mezők emberekből, amennyit egyszerre még sohasem láttál. Váll-váll mellett, ordítva – később kiderült részegen - , mint a tengerár vagy a sáskajárás. Te azonnal kiadod a parancsot, minden csövön tűz, közben a rohamozok is mindannyian folyamatosan lőnek. A több tízezer lövedék mintha mind feléd repülne iszonyatos vijjogással, mind téged akar megölni. Megszólalnak az aknavetők, a géppuskáid, a kézifegyvereid, s minden lövés talál, még csukott szemmel is, mert a tengert próbálod visszatartani, dagálykor vödörrel a kezedben. Az aknavetők nagy foltokat szakítanak ki az emberáradatból, a géppuska mint aratásnál a búzaszálakat kaszálja a szerencsétleneket, azok meg csak jönnek, jönnek, jönnek. Már az arcokat is ki tudod venni, a golyószóró csöve izzik a folyamatos tüzeléstől, az aknavetők csövét egyre magasabb szögbe emeled, ezért az aknák már közvetlenül a vonalaid előtt robbannak, néha már gránátokkal is elérik egymást a harcoló felek és csak jönnek, jönnek, jönnek.

Az egész egy őrült vágóhíd, ahol az emberek vére patakokban ömlik, apákat, fiúkat tép cafatokra az akna, sebesültek ezrei üvöltenek fájdalmukban. A saját sebesültjeidet nem tudod ellátni, osztálytársad, akivel együtt jártatok gimnáziumba a szemed láttára vérzik el, nem tudsz segíteni, mert ha csak egy pillanatra is abba hagyod a tüzelést, az őrült áradat átgázol rajtad és szétlapít, aztán már esélyed sem lesz a túlélésre. Érted már, ostoba fajankó? – fejezte be apám az oktatást.

Visszatérve a keleti fronthoz, a kiérkező 1. sz. . Gyalogezred páncélosait, ill. nehézfegyvereit a gépkocsizó lövészekkel a Cramer hadtestbe osztották, német parancsnokság alá, a Führer közvetlen irányításával. Az áttörés után elkésve, csaknem értelmetlenül vetették be az orosz invázió feltartóztatására, ami természetesen nem sikerülhetett, melyben közre játszhatott az is, hogy addigra a degenerálódott német felső vezetés Hitlerrel az élen nem hitt a felderítés adatainak. Nem hitték el, hogy Sztálingráddal párhuzamosan az oroszok akkora erőt tudnak a Donnál összevonni, amely elegendő egy új frontvonal nyitásához. Mint kiderült, tudtak.

Az ellentámadás január 16-án indult, a teljes haderő bevetésével, az oroszok fő támadási irányának elvágására. Igaz súlyos veszteségek árán, de helyenként még a Dont is sikerült elérni, ám a hadművelet nem érhette el célját. Zavart okozott az oroszok számára, lelassították azok főcsapásának lendületét, de azt megállítani nem volt ereje. Viszont meggátolta a főcélt egy sztálingrádi hoz hasonló bekerítés elérését és így sok tízezer katona életét mentette meg, akiknek lehetőséget nyújtott a menekülésre. Miután az ellentámadás elakadt, az egész egységet bekerítették és megkezdődött felmorzsolásuk, ami szintén lassította az orosz előrenyomulást. Ebben a helyzetben a német – magyar együttműködés tökéletesen működött, a csapatokat továbbra sem keverték össze, hiszen az ahhoz szükséges csapatmunkára nem voltak felkészülve. A helyzetet közösen értékelték ki, számba vették a készleteket, a felszerelést és meghatározták a kitörés irányát, kijelölték a gyülekezési helyeket, valamint a rotációs hátvédő tevékenységet, ami nagyon hálátlan feladat. Általában a későbbi hátvéd alakulatok kezdték a figyelemelterelő támadást, s miután az ellenséget megzavarták, elvonták egy adott  frontszakaszról , ahol meggyengült a védelem. Ekkor minden csapat azon a ponton tört át, a hátvéd értelemszerűen a magához térő ellenség teljes tűzerejét a nyakába kapta. Az egész akció befejezése a zárótűz, amikor a lendületbe jött üldözőt megállították, nehogy a hátvédet rátolják saját főerőire, akik időközben a gyülekezési pontokon próbálták rendezni soraikat. A menekülési folyosót nyitva hagyták a hátvédeknek, akik az ő fedező vagy zárótüzük oltalmában érkeztek meg a biztosított területre. Ezen mintaszerű, hatékony együttműködés közben (hiszen 16 bekerítésből törtek ki ) a század éppen magára vonta az ellenséget egy színlelt támadással, amikor egy teljesen ép, harcképes ütegállást találtak elhagyottan, néhány parasztház köré telepített, nagyméretű tarackokkal  érintetlen lőszerraktárral.

Apukám számára elérkezett az idő, hogy kedvére lőhessen azokkal a fegyverekkel, melyeket eddig csak távolról láthatott. Senki sem szólhat bele, mikor, hányszor tüzelhet. Kiadta a parancsot, gépkocsiról le, tüzelőállást elfoglalni, minden csőből tűz. Akinek nem jutott ágyú vagy teendő a kiszolgálásnál, azok behúzódtak a házakba, vagy tüzet raktak és melegedtek.

Akik részt vettek az eszement lövöldözésben, kapkodva kipirult arcal töltöttek újra és újra, nagyjából azt sem tudva hova lőnek, mivel nem volt sem tűzvezetés sem lőelemzés, hiszen kezelni is éppen csak tudták a tarackokat. Az orosz erők megtorpantak, nem követték tovább őket,vagy az őrült lövöldözés végére vártak, vagy arra gondoltak, talán rosszabb is lehet még. Ebbe a „felhőtlen játékba” csöppent bele egy menekülő százados, néhány katonájával, elég siralmas állapotban. Látván, hogy csupán egy páncélos zászlós a rangidős, jelentés-tételre magához rendelte apukámat. Apu egy kicsit kelletlenül hagyta ott a lövöldözést és gondolom elég flegmán tett jelentést a századosnak. Az elöljáró, miután tisztába jött a látottakkal és a jelentés nyomán a helyzettel, emelt hangon adott utasítást a lövöldözés beszűntetésére és a visszavonulás folytatására, ami akkor már hadsereg-szintű parancs volt. Ahogy azt pestiesen mondani szokták, ezt nem kellett volna. Apu az arcába nevetett és közölte, ha a százados úr be van szarva, csak meneküljön nyugodtan, de ő marad, mert még rengeteg lőszer van. A százados lila arcal hadbírósággal fenyegette meg apukámat és közölte, az első helyen feljelenti parancsmegtagadásért, amiért – ha van isten – felakasztják, hangos dobpergés mellett. Nos ezt sem kellett volna. A még mindig kacagó, de már vészjóslóan kacagó zászlós előre szegezte géppisztolyát és két lehetőséget vázolt a századosnak, ha nem tűnik el. Az egyik szerint azonnal szétlövi azt a gyáva hátsóját, a másik lehetőség szerint úgy seggbe rúgja, hogy a taknyán csúszik Kijevig.

Ekkor már rengeteg fegyvercső meredt a hívatlan látogatókra, akik rémülten hátráltak az úton, bár a százados még kiabált a várható következményekről. Apukám visszavágott a fenyegetőzésekre közölve, hogy ő biztosan ott lesz a tárgyaláson, de abban nem biztos, hogy a feljelentő is ott lesz, mert az ilyen balfék nem élhet sokáig. Miután a százados és emberei kellő távolságba kerültek, a legényekkel jót nevettek és folytatták a „bolondok napját”.

Amint elfogyott az összes lőszer,a rombolás mámora is elpárolgott. Eszébe  jutott,4kor robbantják a hidat ha nem érnek oda időben ott rekednek a folyó rossz oldalán és integethetnek a németeknek.

 Gyorsan mindenkit gépkocsira parancsolt, a tüzérségi eszközöket felrobbantották, nehogy használható állapotban az ellenség kezére kerüljenek. Vidám hangulatban haladtak , a németek által biztosított folyosó felé. Egy hídon keresztül lehetett a német vonalak mögé jutni, melyet a megállapodás szerint 4-kor robbantanak fel. Apukám azonban elfelejtette értesíteni a szövetségeseket a kissé elhúzódó ágyúzásról, t elsöpörve az útakdétánuk, pildatlan össztűz zúdult utánuk, pilanatok aatt elsöpörve az útakdélyt ezért elsőre nem sikerült átezért a legnagyobb tempót igyekeztek kihozni magukból, ismerve a német pontosságot. Úgy is volt, sikeresen elérték a hidat, melyen csak lassan lehetett áthaladni, mert ideiglenesen erősítették meg. Még két teherautó rajta volt, amikor a másik oldalt már robbantották, s amint legördültek, repült a levegőbe az egész. A magyarok leállatozták a németeket, akik csak bárgyún vigyorogtak közölve, a 4 óra az 4 óra és nem több egy perccel sem.

 

Mint említettem, a fegyvertársak közötti, német-magyar együttműködés a harctéren precízen, zökkenőmentesen működött. Minden katona idejében, pontosan megkapta a neki járó fejadagot, ellátmányt. A német replicas audemars piguet katonai logika szerint a harcoló katona lehetőség szerint  mindent kapjon meg, a többiek csak azután következnek. Sajnos a magyar és más nemzetiségű csapatoknál, így a román, az olasz hadseregnél is elsősorban a rang, illetve a befolyás számított, ezért is eshetett meg, hogy az első vonalakba nem jutott meleg étel, ruha. Jellemző volt, hogy januárban téli felszereléssel teli alat gyújtottak felakbanál, raktárakat gyújtottak fel, jóllehet a legtöbb áldozatot a fagy szedte, azonban ezeket egyszerűen nem osztották szét. Az is megtörtént, hogy több napra elegendő hideg élelmet kaptak a katonák, csakhogy a -40 fokban a szalámi, a kolbász vagy a konzerv márványkeményre fagyott, kézifegyvernek kiválóan alkalmas volt, megenni azonban nem lehetett.

Ezekre a gondokra senki sem figyelt oda, megoldani pedig végképp nem tudták és nem is akarták. Ezzel kapcsolatban történt meg egy orosz támadás visszaverése után, hogy egyik szakaszparancsnoka apám elé ráncigált egy katonát jelentve, hogy az nem hajlandó a fegyveréhez nyúlni és használni. Néhány kérdés feltétele után kiderült, hithű Jehova-tanúja az illető, s valóban a legsúlyosabb helyzetekben sem fogott fegyvert. Valamelyik kitörés után csapódott hozzájuk, talán munkaszolgálatos vagy műszakis, utász lehetett, hiszen rejtély volt, hogyan maradhatott életben, főleg miért nem akasztották fel a harc megtagadásáért. Kényes helyzet volt, hiszen a parancs szerint aki fegyverét, lőszerét elhagyja, magát a harc alól kivonja, azt a helyszínen fel kell akasztani. Most ott állt egy tisztalelkű, hitéhez és istenéhez a legsúlyosabb helyzetben is ragaszkodó, önhibáján kívül a háborúba kényszerített ember, akit a saját véreinek kellene kivégeznie azért, mert az nem hajlandó a Tízparancsolat tiltása ellenére embertársát meggyilkolni. A tekintete elárulta, vállalja a mártíromságot, a hitéből nem enged. Az ehhez hasonló magatartás viszont demoralizálja a katonákat és a haditörvények szerint példát kell statuálni, ami nagyon nem volt apukám kedvére való, lévén maga is hívő ember. Végül azt a döntést hozta, hogy mivel a jehovistát lelkiismereti okok kényszerítik, köteles minden délben az első vonalbeli bajtársainak forró ebédet vinni, illetve szükség esetén lőszert szállítani számukra. A frontszakaszról visszarendelésük és Budapestre történő érkezésükig ez az ember híven megállapodásukhoz teljesítette feladatát. A legnagyobb fagyban, golyózáporban bajtársait soha cserben nem hagyva gondoskodott róla, hogy legyen erejük a hazajutáshoz, isten segítségével ez sokuknak sikerült is. Később, már felnőttként én is találkoztam hasonló fiatalemberrel, aki nem volt hajlandó fegyvert fogni – Jehova Tanújaként – és ezért a népi demokráciában 3 év börtönbüntetéssel sújtották.