Háborús Keresőszolgálat

"Nemrég született meg a kisfiam, akit anyai nagyanyám Don-kanyarban elhunyt öccse emlékére Vincének kereszteltünk. Nem gesztus volt, valahol legbelül egy lezáratlan történet végét akartam ebben látni: gyerekkorom óta a nagyanyám mellett úgy nevelődtem, hogy ez a kedves halott egészen az enyém is lett. Egy olyan rokont sirattam, akit soha nem láttam, előttem 35 évvel már meghalt; pedig akár még ismerhettem is volna, születésemkor lett volna hetven éves.

Talán ez is tette, hogy annyira megindít az adás: olyan emlékeket idéz fel, amelyeket a családunk fájdalommal, de megőrzött. A Hadtörténeti Intézet munkatársaitól tudtuk meg néhány éve – mint az Önök adásának számtalan résztvevője – hogy hol is nyugszik a fiatal nagybácsi, hogy haslövés végzett vele, és hogy nyolc társával földelték el.

Nagyon érdekes ez a dolog, most már felnőttfejjel, anyaként is látom, hogy egy család történetében több generáción keresztül hogyan lappang ez a tragédia, a fiatal Vincéé, aki egy kis Veszprém megyei faluban nem akart egész életében mást tenni, csak gazdálkodni. Ő akarta továbbvinni a családi birtokot, míg két bátyja ügyvéd és pesti Bescart-vezető lettek. Nem adatott meg neki, de ha már a halál lett a sorsa, a voronyezsi fronton legalább hamar, még nyáron meghalt, a téli fagyokat már nem kellett megérnie.

Nagyanyám egész életében siratta a kisöccsét, fájdalmát sokszor énekben mondta el; bennem persze már csak a dallamok, a hangja, a keze emléke maradt meg. (A veszteséget csak tetézte, hogy a háborút követő rendszer hogyan tette tönkre a sokat szenvedett családot, hogyan lett kimondhatatlan ez a fájdalom, a testvér elvesztése, hogyan lett szégyellni és takargatnivaló a becsülettel megkeresett kenyér, a föld elvétele…)

Kicsit úgy érzem, Vince fiam születése ezt a sokáig vérző sebet is gyógyítja, ha a borzalmakba, a megaláztatásokba való kényszerű beletörődést nem is tudja eltörölni."