Háborús Keresőszolgálat

A Dunakeszin élő Sütő Gáborné Tóth Mária csaknem hatvan esztendeje próbál rokonai nyomára találni. A Tóth Család Nyíregyházán élt. A családfő, Tóth Pál, mozdonyvezető volt a Nyíregyháza - Záhony vonalon. 1943-ban vitték el innen szakaszvezetőként. Ekkor alig négy éves leánya, Mária, később sem tudott meg semmit a bevonulás körülményeiről, esetleges levelekről, nagy volt a titkolózás a rokonság körében. A kislány keresztanyja mindössze annyit árult el neki, hogy édesapja a Don kanyarban esett el. Az édesanya, Praviczki Erzsébet, nem sokkal a családfő eltűnése után, tragikus hirtelenséggel elhúnyt. 9 órakor fehér ruhás, kórházi alkalmazottak jöttek érte és a nyíregyházi Erzsébet kórházba vitték. 11-kor már halott volt. A családi mendemonda szerint öngyilkosságot követett el. Mária lánya semmilyen kézzelfogható ismerettel nem rendelkezik, a haláleset körülményeit ugyanolyan misztikus homály fedi, mint az édesapa eltűnését. Mária 68 éves nővére, Erzsébet hiánya a legfájóbb, hiszen emberi számítás szerint ő életben van ma is. Szüleik elvesztése után a nővérek elszakadtak egymástól. Mária árvaházba került, nem emlékszik arra, hogy nővére is követte-e őt. Amikor a szovjet csapatok megszállták Nyíregyházát, Máriát anyai nagyanyja magához vette, majd Nagyszállásra költöztek. Néhány évvel később, 8 éves korában, keresztanyjával sétált a nyíregyházi piac közelében, amikor az asszony távolról rámutatott egy standra, ahol egy idősebb nő és egy kislány ócska ruhákat árult. Azt mondta, ez a nő "az apai nagyanyád, a kislány pedig a nővéred, Erzsébet". De nem mentek oda hozzájuk, mert Mária nagymamája szigorúan megtiltotta, hogy a két testvér érintkezzen egymással. Ekkor látta utoljára. Csak annyit sikerült megtudnia, hogy a sok titkolózás oka édesanyja származása: sárga csillagos zsidó volt. Talán így igyekezett a rokonság a két kisgyermeket megkímélni az elhurcoltatástól. Felnőtt korában próbálta őt megkeresni a Vöröskereszt, az önkormányzat segítségével, sőt saját maga is kérdezősködött a nyíregyházi utcákat járva, de nem jutott eredményre. Szinte semmit nem tud a nővéréről, csak azt, hogy Tóth Erzsébetnek hívják, két évvel idősebb nála, azaz 68 éves, anyja neve Praviczki Erzsébet. Nem zárható ki, hogy a viharos időkben megváltozott a neve, esetleg az édesanyja nevét is megváltoztatták gyerekkorában, a személyi okmányokban. Szeretné őt megtalálni, azt reméli, így többet megtud majd szülei eltűnéséről.

Hölgyeim és Uraim! 1944. aug. 23-át követően megkezdődött a magyar és a német hadsereg előrenyomulása déli irányban. Ennek célja az volt, hogy feltartóztassák és lassítsák a szovjet hadsereg haladását, mely átkelt a Déli Kárpátok szorosain. Torda elfoglalása után a román hadsereg visszavonult Fehérvárra, ahol bevárni szándékoztak a szovjet hadsereget. (A folytatáshoz kattintson a címre.)

"A Bús János és Szabó Péter: Béke poraikra című könyve mellékletében olvasható, hogy apai nagyapám Nagy Lajos 1944. december 31-én hunyt el Budapesten, de sírhelye nem ismeretlen. Nyugvóhelye Óbudán van a Bécsi út 174/b számú ház kertjében. Igaz, hogy a rendezetlen kertben, 2000. decemberében csak egy fejfa-darab mutatta a sírhelyet a kert szegletében. 1944. decemberében a sebesült nagyapámat a Bécsi út 174/b 2. lakásának lakói Gál Ferenc és felesége odaadóan ápolták, halála után pedig a ház kertjében temették el. Sírját mind ők, mind a lakás következő lakói a Sziráky család lelkiismeretesen gondozták. Miután a nagyapámnál halálakor semmilyen irat nem volt és csak annyit tudtak meg tőle, hogy nagyszalontai (tapintatból nem is faggatták, nehogy azt higgye, hogy nincs reménye a felgyógyulásra), a Gál család hosszú időn keresztül próbálta értesíteni a nagymamámat, de csak 1948 tavaszára kerültek kapcsolatba. Ekkor sor került néhány levél váltására. Elmesélték a nagyapám halálának körülményeit és nagyon meleg hangú, együttérző levélben biztosították a nagymamámat, hogy a nagyapám sírját � amelyet mindig látnak, ha kinéznek az ablakon � úgy gondozzák, mintha saját hozzátartozójuk lett volna. Megírták, hogy a környéken már megtörténtek az áttemetések, de erre a sírra nem került sor. A nagymamám által elküldött házassági anyakönyvi kivonat alapján intézték a holttá nyilvánítást. A 60-as években a Sziráky család költözött a lakásba, és ők is erkölcsi kötelességüknek érezték, hogy gondoskodjanak a sírról. 1968 � ban Óbudán nagy építkezések zajlottak, ezért Sziráky Gábor úr � gondolván, hogy házuk lebontására is sor kerülhet � levélben kereste meg édesapámat, és kérte, hogy a sír megóvása érdekében utazzanak Budapestre. Édesapám járt 1968 nyarán a Bécsi úton, de végül is nem intézkedett az ügyben. A 70-es évek elején rokonok jártak Budapesten és az ő elmondásuk alapján a család arról értesült, hogy a házat lebontották. Nekem mindig azt mesélték, hogy a nagyapám elesett a II. világháborúban, amikor édesapám 3 éves volt, Budapesten egy ház kertjében temették el, de a házat már lebontották. Leírhatatlan érzés volt 2000. decemberében felfedezni, hogy a 174/b számú ház áll, belépni az ódon falak közé, elképzelni, mi történhetett ezen a helyen 56 évvel ezelőtt� Először megfordult a fejemben az áttemettetés gondolata, tettem is néhány lépést ez ügyben, de mire megtaláltam a megfelelő embert, akihez fordulhattam volna, a család úgy döntött, hogy talán mindenkinek jobb, ha a halottat hagyjuk békében nyugodni. Mai napig foglalkoztat a gondolat, hogy a nagyapám nem ezt érdemelte volna, és nekünk kellene tennünk azért, hogy ne jeltelenül elkaparva nyugodjon, de az talán még durvább, ha megbolygatják a nyugvóhelyét. Ha ránézek a képekre, a házra, a kertre, tudom, hogy nyugvóhelye ott van, és már minden jól van. A fenti megírt de el nem küldött levél némileg megnyugtatta lelkiismeretünket, ám az Aranyfüst című műsorban elhangzott felhívás után nem volt kétséges, hogy mi a teendőnk. " Nagy Andrea Békéscsaba