Történetek
Levél a frontról
2008-03-26 01:03:07Levél a frontról 1943 2-hó 5-én Valahol messze keleten, egy kis faluban, hol a domb oldalán öreg templom van, hol a hívő lélek rab bilincset ráz, titokban rebegtet elé egy hű imát. Valahol messze keleten, nem kondul harang, kesergő szívekből dől fel síró hang. Valahol messze keleten, egy kis faluban, velem vannak mindnyájan gyakran álmomban. Körülöttem vihar zúg, bomba sistereg, én a csendes álom ajkán társalgok veletek. Valahol messze keleten, hol a Don csobog, össze szorult szívvel reátok gondolok, Hol sok szív, drága magyar szív utolsót dobog, teértetek drága szüleim és testvéreim, piros vér csurog. Valahol messze keleten hűlt ki a szivem, síromban is rátok fondolok, édes szüleim és testvéreim.
Jelentkezett Kuti főhadnagy testvére
2008-03-14 06:03:47
"Az általam ezerszer elátkozott háborúba öt fiútestvéremet kényszerítették be: Béla, hivatásos tiszt (1914), meghalt. Imre, sorkatona (1919), öt év orosz fogság. Kálmán, sorkatona (1921) meghalt. István (1923) lrettségi után azonnal levevente kiképzésre vitték Várpalotára, onnét Németországba. József (1926), őt leventeként vitték el. Mindketten közel két évet francia fogságban töltöttek.
Nagy család volt a miénk. A fluban mi voltunk a legtöbben, nyolcan. A háború előtt mi voltunk a nyolc 'boldogság', de a háború borzalmai tönkretettek mindent. Anyám lelkileg összeomlott, amikor megtudta, hogy két fia meghalt. Nem tudott többé úgy örülni a megmaradt hat gyereknek. Egész életében az elveszett kettőt siratta.
Kálmán testvérem feltételezett sírját Helemba nevű községben találtuk meg. (Ma Szlovákia.)
Semmi sem bizonyos száz százalékig. Két variáció létezik. Az egyik szerint a karácsonyi bevetéskor a faluban és közvetlen közelében a kertekben meghaltakat ott Helembán temették el egy kisebb tömegsírban. (Mintegy 15 magyar katonát.) Talán köztük van a testvérem is. Mindenesetre mi ezt fogadtuk el. A másik variáció szerint: akkor karácsonykor nagy hóavazás volt, s a határban replicas bolsos elesetteket betakarta a hó. Ezeket a tetemeket hóolvadás után szedték össze és ládákban lovaskocsikkal vitték el a párkányi orosz temetőbe. Ide is elmentem fiammal és menyemmel, valóban vannak ott parcellák, ami nagy valószínűséggel tömegsír lehet, de semmi jel, kiírás sehol nincs."Bolla Jenőné, 9800 Vasvár, Petőfi u. 47.
A kommunizmus evangélikus áldozatai
2008-02-27 09:02:58
Nincs még felmérve a sok-sok áldozat, akik e kegyetlen rendszer „számlájára írandók”. Évtizedekig nem lehetett róluk beszélni, nem lehetett róluk emlékezni. A közelmúlt feldolgozásának egyik legfontosabb feladata az áldozatok, a szenvedés számbavétele.
A hazánkat „felszabadító” kegyetlen megszállók a lakossággal együtt evangélikusokat is hurcoltak el: köztük Járosi Andor kolozsvári esperest, Erdély „Wallenbergjét”, aki sok zsidó üldözöttet mentett bátran, az orosz fogságot nem élte túl, valahol Magnyitogorszk környékén halt meg. Sokakat egyszerűen az utcáról hurcoltak el kényszermunkára úgy, hogy a család semmit nem tudott róluk: reggel elköszöntek egymástól és már soha az életben nem találkoztak: Vető Béla bácsi Beszkártos édesapja, Madocsai Miklós bácsi apósa volt ilyen. 1945 tavaszán „önszorgalomból” középosztályiakat gyilkoltak meg az ún. gyömrői gyilkosságok során. Ennek áldozatául esett Csaba Gyula péteri evangélikus lelkész, akinek nyughelyét máig nem ismerjük.
A háború utáni bosszúhadjáratban, melyet „népbírósági ítélkezésnek” hívtak több evangélikust fogtak perbe. Túróczy Zoltán evangélikus püspököt Nyíregyházán 10 évre ítélték, mert kiállt a bátor finn nép szabadságharca mellett. Jány Gusztáv evangélikus vallású hadseregtábornokot, a Don-kanyar mellett harcoló II.magyar hadsereg parancsnokát halálra ítélték. Böröcz Sándor fiatal evangélikus lelkészt és feleségét a Katpol nevezetű kegyetlen rendőrség kínozta, amúgy kínzójának nevét is ismerjük: az akkor még ávós századosként működő Berkesi András később a Kádár-kor elhíresült írója lett. Böröcz Sándort az oroszok szibériai, vorkutai munka- és haláltáborba hurcolták („élményeit” könyvben megírta).
Sok ezer és tízezer evangélikust és családot ért a kitelepítés: a felvidéki magyarokat erőszakkal telepítették át ősi szülőföldjükről Magyarországra, hogy a hódító szlovák etnikum teret nyerjen, sokakat pedig erőszakkal Csehországba deportáltak): Alsó- és Felsőszeli (Mátyusföld), Sajógömör (Gömör megye). Pozsony városának ősi pressburger lakóit először a pozsonyligetfalusi táborba, onnan Magyarországra telepítették. Az orosz megszálló hatalom a kollektív bűnösség elvét alkalmazva kötelezte a magyar kormányt, hogy a magyarországi németséget telepítse ki: a német evangélikus gyülekezetek óriási vérveszteséget szenvedtek ekkor, a hajdan virágzó többszáz fős gyülekezetek helyén néhány fős vegetálás, pusztuló templom, parókia maradt: Sopron és környékének falvai, pl. Harka, Tolna-Baranya és Somogy német (sváb) evangélikus falvai.
1948 – a nyílt kommunista diktatúra bevezetésekor az evangélikus egyház megtörése céljából az ávó az egyház három vezetőjét, Ordass Lajos püspököt, báró Radvánszky Albert egyetemes felügyelőt és Vargha Sándor egyetemes főtitkárt börtönbe hurcolta. Ordass Lajost koncepciós perrel börtönre ítélték, majd tisztségétől megfosztották, belső emigrációba kényszerítették. Hűséges munkatársait, Kendeh Györgyöt és Keken Andrást az ávó ugyancsak elhurcolta, fogságban tartotta, lelkészi szolgálatukat akadályozta, a Kendeh-családot egy elhagyott pusztába kitelepítette. Amúgy sok evangélikus családot kitelepítettek, otthonukat elvették, emberhez méltatlan körülményekben laktak évekig, esetleg életük végéig: mint pl. Vladár Gábor volt igazságügyminisztert, bányakerületi felügyelőt. A kelenföldi és budahegyvidéki gyülekezetek tagjai nagy bátorságról tettek tanúbizonyságot, hogy a tiltás ellenére támogatták a kitelepítetteket, ill. eljuttatták hozzájuk a külföldi segélyeket.
Az 1956-os forradalom következtében leköszönt / leváltott államhű egyházi vezetés 1957 végén, 1958-ban visszatért. Az Állami Egyházügyi Hivatallal együttműködve eltávolították, meghurcolták azokat az egyházhoz hű lelkészeket, akiket az „Ordass-vonal kiszolgálásával”, egyházi reakciósként tartottak számon. Ordass Lajos püspököt újra megfosztották püspöki tisztségétől, halálig belső emigrációban élt, semmilyen egyházi tevékenységet nem folytathatott. Egy sor kiváló lelkészt távolítottak el Budapestről: Kendeh Györgyöt Kistarcsára, Danhauser Lászlót Bakonycsernyére, Scholz Lászlót Hatvanba, Botta Istvánt Tordasra száműzték. Zászkaliczky Pál fóti lelkész, esperes a meghurcoltatások miatt megromlott egészsége következtében elhunyt. Schulek Tibort a lelkészi pályáról is eltávolították. Vidéki lelkészeket is üldöztek el, helyeztek át: pl. Weiszer Eleket Miskolcról. Voltak, akik hosszú évekig, vagy végleg kénytelenek voltak lelkészi tevékenységüket felfüggesztve világi munkahelyre menni, mint pl. Madocsai Miklós, Zsigmondy Árpád.
Az ÁEH és az egyházüldöző szocialista rendszer célja nemcsak egyesek üldözése volt, hanem evvel és ezentúl az egyházak visszaszorítása, elzüllesztése, tönkretétele. Így a kommunizmus áldozata maga az evangélikus egyház is, hiszen 50 év alatt több mint harmadával lett kevesebb a létszáma (1949: 482 ezer, 2001: 304 ezer), gyülekezetei meggyengültek, templomai kiürültek, sok helyen kisebbségiből szórványhelyzetbe kerültek hívei.
A sor nem teljes és lehetne folytatni. Hiszen sok kevésbé ismert és de nem kevésbé hű egyháztag szenvedett, vagy állt ki hitéért, egyházhűségéért nehéz időkben. Fenntartották az egyházat ebben a léleknyomorító 40 évben. Áldozatukra, hűségükre gondoljunk.
A kommunizmus áldozatainak emléknapján, 2008 febr. 25. Czenthe Miklós
