Háborús Keresőszolgálat

"1928. jan. 30-án születtem, melyből az következik, hogy 1944. jan. 30-án lettem 16 éves. Ugyancsak ez év okt. 15-i hatállyal Szálasi Ferenc nemzetvezető átvette a hatalmat Horthy Miklóstól. Az új kormánynak az első teendője az volt, hogy elrendelte a teljes mozgósítást, melyszerint minden 16 év feletti leventének be kellett vonulni. Kihangsúlyozták, aki a behívóparancsnak nem tesz eleget, felkoncoltatik! Hát így lettem én 16 évesen katona. 1944. novemberében nyilas fegyveresek összegyűjtöttek bennünket mint leventéket, és kb. nyolcvanad magammal Ácsról Komáromba kísértek bennünket. Közölték velünk, hogy két lehetőségünk van. Vagy elvisznek bennünket Németországba és mint német katonák fogunk harcolni az oroszok ellen. Vagy Magyarországon maradunk, beöltöztetnek, felfegyvereznek, majd kivisznek bennünket a frontra. Én a két rossz közül az utóbbit választottam. Komáromban a Monostori Erődben beöltöztettek, felfegyvereztek bennünket, és elindultunk a frontra. A kiképzésünk annyi volt, hogy egy homokbányában öt darab lőszerrel célbalőttünk, a német Mauserral. A Vértes hegységben több helyen bevetettek bennünket. Az első bevetésünk Kőhányáspusztánál volt, ahonnan a mi századunk szorította ki az oroszokat. Emlékezetem szerint 4 halottunk volt. Másnap az újság is megírta, hogy a leventék Kőhányáspusztáról kiszorították az oroszokat. A századparancsnokunk emlékezetem szerint Hollósi nevezetü főhadnagy volt. Egyszer találkoztam vele. Majd Várgesztes és Oroszlány melletti erdőségekben voltunk az első vonalban. Mivel ez 1945. telén volt, Kőhányáspuszta kivételével álló harcok voltak. 1945. márc. 8.-a környékén a századot átirányították Kömlőd község melletti harcvonalra. Ez a falu kb. 10-15 km-re van Tatabányától. A rajunknak jutott arcvonal sajnos egy sík részen volt. A naptár 1944. márc. 14-ét mutat. A kora tavaszi nap sugarai már kicsaltak egy-két tavaszi virágot a sík mezőn. Előttünk a lövészárkunkkal párhuzamosan délkeletre 800-1000 m-re egy fasor, ahonnan egy-egy puskalövés, vagy géppuskasorozat hallatszott. Délnyugatra egy istálló, északkeletre egy dombvonulat, melynek az alsó része szőlővel volt beültetve. Mögöttünk a falu, és az odavezető országút. Távolban a falu templomtornya volt látható. A réten pár vakondtúrásnak tűnő földbuckán kívül semmi sem volt, csak a lövések hangja és az ellenség aknáinak becsapódása jelzi, hogy ott emberek vannak, katonák, a nyilasok által elhurcolt fiatalok, akiket minden különösebb kiképzés nélkül kivittek a frontra, az első vonalba.
Nehéz 16-17 éves fejjel elszámolni az ember életével. Mi ezen már túlvoltunk. Tudtuk, hogy innen nincs menekvés. Szépen csendben közeledtünk a vég felé. Egy-egy puskalövéssel a fasor irányába jeleztük létezésünket. Nem kellett sokáig várni. 14.00 h-kor megkezdődött a tüzérségi előkészítő, melyben az ellenség minden fegyverét működésbe hozta. Fülsiketítő vijjogó hangon csapódtak be a tüzérségi lövedékek, az aknák, és a katyusa lövedékei, felszántva körülöttünk a tavaszi rétet. Perceken belül eltűntek a vakondtúrások, helyettük aknatölcsérek sokasága keletkezett.
Északkeletre 800 m-re lévő bunkerba becsapódott egy tüzérségi lövedék, jajgatás és az emberi testmaradványok a levegőben ezt jelezték. A következő lövedék ugyanoda csapódott, majd csend lett. A "mi" tüzérünk tévedett, mert a lövészárkunk mögé 70-100 m-re csapódtak be a lövedékek. A tüzérségi előkészítő látványától bénult állapotba kerültünk. Ezt az állapotot fokozta a szakaszparancsnok helyettesünk, aki kiugrott a lövészárokból és el kezdett szaladni hátrafelé. 100 m után telibetalálta egy aknalövedék. Ahol pillanatokkal ezelőtt az őrmester futott, egy aknatölcsér, húscafatok, ruhafoszlányok voltak láthatók. Ez végleg meggyőzött bennünket, hogy a legcélszerűbb a lövészárokban vagy a bunkerben maradni. 14.30-kor hirtelen síri csend lett. A szomszédos bunker felől a tavaszi szél felénk hozott jajszón kívül más nem volt hallható.
Rajparancsnokunk az öreg zupás közölte: na fiúk, most kezdőkik. Valóban, pillanatokon belül színes rakéták röppentek felfelé, a fasor több kilométer szélességben megmozdult. Őrjítő hajrá kiáltással többezer ember előre szegezett szuronyos puskával és rövid géppisztolly sorozatokkal rohantak felénk. Az aknák és tüzérségi lövedékek becsapódása ismét elkezdődött, tűzhenger formájában a katonák előrehaladásával egyetemben folyamatosan húzódott előre.
Az események gyorsan peregtek. Pillanatok alatt géppisztolyos szuronyos puskával felszerelt orosz katonákkal voltunk körülvéve. Davaj, davaj, hangzik a hangjuk! Kiparancsoltak bennünket a bunkerből és a lövészárokból feltartott kézzel, majd lefektettek bennünket, aki ezt nem értette, annak puskatussal ennek nyomatékot is adtak. Négy hozzánk hasonló fiatal kiskatona félkörbe fogott bennünket és egy-egy hosszú sorozattal végigpáztázták a fekvőket. Tizenhárman feküdtünk le és csak ketten álltunk fel. Az őrmester halkan jagatott. Ezzel az első vonal átvonult rajtunk. Rövidesen megérkezett a második vonal, akik összeszedték a hadifoglyokat és megadták a kegyelemlövést a haldoklóknak. Ezek viszonylag barátságos emberek voltak. Átkutattak bennünket, ami értékünk volt azt elvették és továbbmentek.
Egy kiskatona maradt velünk, aki apró rugásokkal próbálta ébreszteni a fekvőket, majd mikor meggyőződött róla, hogy halottak, megnyugodott. A rajparancsnokunkkal, az öreg zupással volt gondban, nem tudta, mit kezdjen vele. Ugyanis mind a két combja és herezacskója volt átlőve. Mikor felajánlottuk, hogy elvisszük, tudomásul vette. Na, davaj, hangzott a kiskatona parancsa. Közrefogtuk az őrmestert és elindultunk kelet felé. Párszáz méter után az őrmester elkezdett jajgatni, tegyük le, nem bírja tovább. Mielőtt letettük volna, egy hosszú sorozattal kisérőnk kilőtte közülünk. A háta közepén egy ököl nagyságú lyuk jelezte, hogy vége. A rajunkból már csak ketten voltunk életben, én és Bíró Ferenc bajtársam. Minden pillanatban bekövetkezhetett a vég, nem lehetett tudni, hogy a kiskatona mikor unja meg a kísérésünket. Közelünkben feltűnt egy maszatos harckocsizó, tőle kérdezte meg, hogy mit csináljon velünk? A harckocsizó legyintett és a mellettünk lévő lövészárokra mutatott. Sorsunkban megnyugodva tudomásul vettük, hogy nálunk is elérkezett a halál pillanata. A géppisztoly zárja csattant, melyet egy határozott éles hang megállított. Távolból az erdő fáitól takarva gyülekeztek a hadifoglyok, kb. 200-an lehettek." (Részlet Hatejer János leveléből, amely a Sírjaik hol domborulnak? szerkesztőségébe érkezett.)

A szept. 9-i adás témái: - Régi vágya vált valóra. Megtalálta édesapja sírját a Don kanyarban. - Gyermekként látta utoljára az éppen a frontra tartó édesapját. Most szeretné megtalálni nyughelyét. - Fél évszázad után talált csak egymásra az egykori szovjet katona és a Magyarországon született leánya. - Emlékezés az Úz völgyének hős székely védőire.