Történetek

Dózsa Lajos csendőrt lányai keresik

2009-03-11 08:03:14

Tisztelt Háborús Keresőszolgálat !

 

Szeretnénk Édesapámmal kapcsolatosan érdeklődni, egyáltalán elképzelhető az, amit írok Önöknek. Édesapám Dózsa Lajos / van mikor Dósa-nak írták / 1910-ben született Poroszlón. Csendőr volt, Borsod megyében több településen szolgált, itt ismerkedett meg Édesanyánkkal, aki Sajónémetiben lakott. Én 1943.11.12-én születtem, a húgommal Édesanyám félidős terhes volt, amikor Édesapámat Rudabányán többed magukkal elfogták az oroszok /csendőröket/. Ott szerettek volna elbújni a bányában, mert akkor azon a területen szolgált, de sajnos nem sikerült…Én akkor voltam 13 hónapos, 1944.december 12-e volt az a nap, amikor ez történt…Édesanyám elbeszéléséből tudom, hogy azt megtette az az orosz tiszt, hogy hazavitte Édesapámat, hogy el tudjon tőlünk köszönni. 13 hónaposan ebből semmire nem emlékezhetem. Visszaköltöztünk Sajónémetibe, a húgom már ott született. Megjegyzem, hogy Édesapám Horthy díszőrségének volt a tagja, erről több fénykép is van.

Édesanyánk nem ment férjhez újból, mert mindig hazavárta.

Az biztos, hogy Édesapánk  Foksányiból /lehet, hogy nem így kell írni/ küldött haza valami fiatal fiúval levelet, ez is meg van…úgy tudom, hogy az egy gyűjtőtábor volt, jöttek hírek, hogy meghalt tífuszban, volt aki azt mondta, hogy a fél lábát levágták vérmérgezés miatt, Szibériába került…És most jön az a történet, ami miatt az elején írtam, hogy elképzelhető-e?

Én kb. 10-12 éves lehettem, amikor Sajónémetiben búcsú volt nyáron /Péter-Pál napján/, ilyenkor a faluba hazalátogattak azok is, akik elkerültek a faluból…megírom a nevét is, hogy ki volt ő, Kuburczik Miskának hívták az illetőt és ő mesélte el Édesanyának, hogy az 50-es évek elején ő „ vigyázott „ Édesapára Sóstó-fürdőn, mert azt a rabok, hadifoglyok építették. Miska bácsi ÁVH-s volt, ismerte Édesapát is, meg név alapján nem gyakori a nevünk. Mikor Édesanya megkérdezte, hogy mesélt-e rólunk stb. azt mondta, hogy ő nem fedhette fel magát stb. és hogy mi lett Édesapával, azt válaszolta, hogy vagy kivégezték vagy visszavitték a Szu-ba. Ezt nem tudom, hogy lehet elképzelni ezt, vagy igaz lehetett…? Tény, hogy Apánkról nem tudunk semmit, sajnos Édesanyánk is 2001-ben meghalt. 

 

Engem igazából a sóstói hír igazságtartama érdekelne, hiszen nem reménykedhetek abban, hogy ha valóban a Szovjetunióba vitték újra ki, valaha is nyoma lesz annak, hogy mi történhetett vele. Mikor és hol halt meg. A Miska bácsit nagyon régen Tatabányán a bányában ahol dolgozott, két csille összenyomta , ilyen szerencsétlen halála lett…pedig én is felnőtt fejjel megkérdeztem volna, hogy mi is az igazság, annál inkább is, hogy 40 éve Esztergomban élek, közel Tatabányához.

 

Ha valami érdemlegeset sikerül közölniük, hálásan megköszönnénk a Húgommal együtt.

 

Esztergom, 2009.március 10. 

 

  Tisztelettel:

 

 Veszelovszki Sándorné

  Dózsa Mária

 2500 Esztergom, Baross G.út 1/b.1.3.
 

Kivégzés a kukoricásban

2009-01-28 10:01:32
"A II. világháború idején édesapánk Pénzes Ferenc BM államrendőr volt. Abban az időben Baján laktak a nővéremmel, aki akkor másfél éves volt, közel a Duna-hídhoz . Édesanyánk pedig engem hordozott a szíve alatt.
Ekkor, 1944 őszén, az orosz haderő Baja várost vette ostrom alá és bombázni kezdték a Duna-hidat. Édesapám a Dunántúlon volt szolgálatban, de mivel nagyon szerette és féltette a családját, visszajött Bajára és meg akart védeni bennünket.Sajnos, ekkor az oroszok fogságába került és már nem találkoztak többé édesanyámmal. Volt egy ismerősünk, aki látta is, hogy az orosz tisztek kísérték édesapámat, de sajnos semmit sem tudott tenni. Elkísérték egészen Szegedig és ott egy kukoricával bevetett terület közepén agyonlőtték. Ezt a tényt édesanyám úgy tudta meg, hogy aki a földjén megtalálta a holttestet, a zsebében talált egy cédulát, rajta egy címet, és erre küldött értesítést, valamint az ujjáról lehúzta a karikagyűrűjét és azt is elküldte.
A szörnyű hír hallatán édesanyánk olyan idegállapotba került, hogy én akkor megszülettem. Mire annyi erőt érzett, hogy el tud menni a helyszínre, akkorra már a földtulajdonos apánkat el is földelte, ott, ahol megtalálta. De sajnos meg sem jelölte a helyet. Ezenkívül a terület már fel is volt szántva. Édesanyánknak nem volt lehetősége arra, hogy megtalálja és elvitesse a hivatalos temetőbe. Így szegény apánk sírjára soha még egy szál virágot sem tudunk helyezni.
Ide kívánkozik az a szép dal, ami, gondolom, édesanyánknak sokszor az eszében volt:
"Harcok mezején, valahol tetőled távol, ott halok meg én..."
Csak fényképről tudjuk, ki volt az édesapánk. Édesanyám soha többet nem ment férjhez. Apánk emlékét egész életén keresztül megőrizte. Néhány éve most, idősödő korunkban került elő édesanyánk szekrényéből két irat, amely az elvesztését elénk tárja.
A szegedi levelet már annyiszor elolvastam, de sajnos sehogyan sem tudom a lelkemet megnyugtatni, hogy szegény apámat csak úgy elhantolták és egy jel sem jelzi, hogy ott egy ember van eltemetve.
Sajnos, már édesanyánk is meghalt, neki már nem fáj, de nekem és a nővéremnek még mindig nagy fájdalom.
Tudom, hogy ettől többet már nem lehet megtudni a tényekről, de legalább könnyítünk a lelkünkön azza, hogy a mi történetünket is, ha lehetséges, röviden mondják el. Úgy érezzük, tartozunk ezzel édesapánk emlékének.

                                              K. J-né.
Szinte naponta kapunk ehhez hasonló megrázó történetekről szóló leveleket. Ezernyi tragédia tárul fel a hozzánk eljuttatott sorokból.  Történetek rovatunk éppen azt a célt szolgálja, hogy olvasóink végre kibeszélhessék magukból az egész életükön át magukba folytott fájdalmat. Ahogy nevének titokban tartását kérő levélírónk is megjegyzi: "Tudom, hogy ettől többet már nem lehet megtudni a tényekről, de legalább könnyítünk a lelkünkön azzal, ha a mi történetünket legalább röviden közreadják. Úgy érezzük, hogy ezzel tartozunk édesapánk emlékének."
Szegedi televíziós kollégánk és barátunk, Jurkovics János már nyomoz a helyszínen, talán mégis meg lehet valamit tudni a 65 évvel ezelőtt történt szomorú eseményről, amelynek részleteit tehát a Történetek rovatunkban olvashatják.

Itt hagytuk abba a történetet január végén, ám szegedi kollégánk nem tétlenkedett. Mindenek előtt  szelíd szóval rávette a levélírót, hogy lépjen ki inkognitójából, hiszen ma már nem lehet félnivalója. (Mindenesetre elgondolkodtató, hogy 19 évvel az úgynevezett rendszerváltás óta még mindig sokan tartanak attól, hogy II.világháborús áldozatukat keresvén bajuk esik, ha adataik nyilvánosságra kerülnek.)
Ezután Zombori Illés levele alapján a helyszínen kezdett érdeklődni. Munkáját segítette, hogy a Széll Vendéglő még ma is áll, és sikerült megtalálni azt a tanyát is, ahol a szörnyű eset történt.
A szegedi stáb forgat, háttérben a Széll Vendéglő.

Mi több, a tanya gazdája, Módra György elmondta: kilenc évvel ezelőtt árokásás közben egy csontvázat talált, amelynek koponyáján tarkólövés nyomát fedezte fel! (A csontokat visszatemette ugyanarra a helyre.)
Pénzes Ferenc eltemetésének helye

Megbeszélés forgatás előtt. Balról az első Jurkovics János, a második Módra György.

A végső bizonyítékot végül is a levélíró Zombori Illés fia, Zombori József szolgáltatta. A 82 éves férfi kamaszként szemtanúja volt a temetésnek és még beszélt is kivégzése előtt Pénzes Ferenccel. A forgatás kedvéért Budapestről a helyszínre utazott és igazolta a Módra György által megjelölt helyet.

Zombori József nyilatkozik. Tizenhét éves volt, amikor a gyilkosság történt.

 A Pénzes-nővérek Jurkovics Jánostól értesültek édesapjuk sírhelyének megtalálásáról és elhatározták, hogy a tanyatulajdonos jóváhagyásával costumi overwatch és az illetékes hatóságok bevonásával tavasszal exhumálják a Pénzes Ferenc földi maradványait. 
Természetesen az exhumálásról a Háborús Kereőszolgálat és a Sírjaik... c. műsor is beszámol majd.

Ságvár

2009-01-07 10:01:39
1944. dec. 4-én lebombáztak egy lakóházat, melynek következtében egy civil ruhás katona is elhunyt. A katona sírja a ságvári temetőben található. Neve: Brindusán András (1922 Szatmárnémeti) Fónai Ferencné
Oldalak: [0] 38 39 40 41 42 43 [44] 45 46 47 48 49 61