Háborús Keresőszolgálat

Szlovákiából-Felvidékről a volt Gömörmegye egyik festői szépségű kis falujából, Beretkéről írok Önöknek. Olyan családba érkeztem, ahol ritka nap volt, amikor nem emlegették a két világháborút. Nagyapa Zula Jánosként született 1894. aug. 17-én itt Beretkén. Gyermekkorában, 12 évesen elveszítette az édesapját. Szigorúan nevelik, kötelességtudatban, becsületességben, az adott szó megtartása életének útmutatója. Az I. világháború mozgosítására 1914. okt. 20-án bevonul. Katonai kiképzése Losoncon történik. Szerencsés hazaérkezés után 1920-ban megnősült. Házasságukból 2 fiú gyermek születik. Nagyapa, mint kisgazda - gazdálkodásból tartja fenn a családot, iskoláztatja gyermekeiket. Megválasztják községi bírónak. Beretkén 1929. okt. 31-én megnyílt a Református Árvaház, a Szlovenszkói és Kárpátaljai Egyetemes Református Egyház első egyetemes fenntartású árvaháza, amely a II. világháború áldozatává válik. Az új generáció felnevelkedésével már megérkezik a II. világháború. Először édesapám, Beretkei János vonul be Debrecenbe. 1944 őszén megsebesül Békéscsabánál. Átlövik a bal karját. 1944. nov. 6-i feljegyzések alapján Szombathelyen dr. Konsánsky Sándor megműti. 4 cm-rel rövidebb a bal karja, mint a jobb. Nyakából még 1990-es években is szilánk darabokat műtenek ki. Nagybátyám a II. világháború végén francia fogságba került. Nagyapa az I. világháborúból, két fia a II. világháborúból sebesülésekkel a testükben és lelkükben, de hazatérnek. A legszeretőbb édesapa Beretkei János élet-és embertisztelete példa lehetne a mai fiatalság számára. 1947-ben megnősül. Életük, bármilyen rendszer uralkodott is, Isten félelemben és tisztességben tellik. Házasságuk 62 évig tart hitben, egymás tiszteletében é szeretetében. Nagyapa 1980. jan. 8-án halt meg Beretkén, neve elé fejfájára a mai napig nem merjük bevésetni a vitéz jelzőt - pedig ez megilletné. A II. világháború községünkben nagy pusztítást végez. Áldozatul esik a katolikus és a református templom is. A katolikus ma is romokban van, a reformátusnak a felét hozták rendbe, hogy lehessen Istentiszteleteken részt venni. A református árvaház is a II. világháborúval véget ér. Nagymamám 1991. máj. 1-én halt meg. Ez után én kapom ajándékba a családi házat, amelyből szüleimmel megalkotjuk a Beretkei Tájházat. Központi tárgy az a lövedék, amely a ház falában robbant a II. világháborúban. Beretkei Edit Beretke

Jómagam 1944-ben 11 éves kislány voltam. Édesapám a szegedi MÁV üzletvezetőségen dolgozott, egyszerű kis tisztviselőként. Amikor 1944. október 8-án az Ü. V. minden mozdítható javaival, pénztárával együtt egy hosszú-hosszú vonattal, sok-sok alkalmazottjával elmenekült a front elől Szegedről, mi is velük mentünk, szüleimmel és nővéremmel együtt. A vonat két hónapi vándorlás után Szombathelyen kötött ki (majd Németországban, de mi oda már nem mentünk hála Istennek). Ott éltük át a háború utolsó fázisának minden borzalmát, majd Isten segítségével mindezeket túlélve, 1945. máj. 9-én hazaérkeztünk. Erről a hét hónapról akkor én, 11 éves kislányként naplót írtam, amiben megörökítettem a velünk és körülöttünk történt eseményeket.
1945. márc. 4-én  rettenetes bombázás áldozata lett Szombathely. Ennek minden percét megörökítettem kis naplómban. Sokan meghaltak, mellettünk levő házban is, bennünket megőrizett a jó Isten.
Ennek a napnak leírását itt mellékelem. Ma már csak emlék, de micsoda emlék ez sokaknak!
Szeged
                        özv. Janó Istvánné
                        Radányi Edit
                        Szeged

Kardos Pál vagyok, 87. évem küszöbén, Nagykanizsán lakom. Két testvérem vonult el 1942. ápr. 29-én a keleti frontra. Kardos Ferenc (1919) tüzértizedesként Nagykanizsáról, és Kardos János (1905) testvérem pedig a szombathelyi hadikórházzal. Mindkét testvéremnek a frontról küldött összes tábori lapjai és levelei nálam megvannak kb. 100 db., amelyekből nagyon sok dolog megtudható. Ferenc testvérem 1941. áprilisban részese volt a jugoszláviai bevonulásnak és Csáktornya lett az új szálláshelyük. 1941 karácsonyra már hadiruhában jött haza a társaival. 1942. febr. 6-án rendelték vissza őket Nagykanizsára és ezen a napon volt a vagonírozásuk a csáktornyai nagy vasútálloáson. Ekkor én Csáktornyán voltam diák és délután kimentem a vagonírozásukra. Még volt hó, de napsütéses idő volt és olvadt a hó. Kb. 2 óra hosszat voltam ott, a bevagonírozásuk már megtörtént, csak még nem kapták meg a parancsot az indulásra. Itt láttam Ferenc testvéremet utoljára. Láttam valamennyi ott lévő tüzér arcán, hogy tudták, mi vár rájuk. 1942. január 8-i levelében már értesített testvérem arról, hogy visszaérkeztek Nagykanizsára. Egyik levelében arról írt, hogy olyan érzése van, ő többé már nem látja Csáktornyát. Majd arról írt, hogy soha nem gondolta, hogy csináltasson magáról fényképet, de most úgy érzi, hogy ezt meg kell tenni. 1942. máj. 11-én érkezett tőle az újabb levelezőlap, hogy megérkeztek a frontra. Kardos János (1905) testvérem pedig 1942. ápr. 28-án tudatta, hogy kinn vannak a szovjet fronton. A két testvér a fronton egymásközt levelezett. Ha esetleg egy kicsit késett a levél, akkor hazulról érdeklődtek egymásról. Különösen idősebb bátyám aggódott testvére iránt, mert tudta, milyen veszélyes helyzetben van. Ferenc testvéremet 1942. okt. 8-án a Magyar Királyi Hadtest Parancsnokság "az orosz harctéren az ellenség előtt tanusított vitéz és bátor magatartásáért" Hadtest parancsnoki "dícsérő oklevéllel" tüntették ki. Az oklevél aláírója vitéz Dömötör altábornagy. Ezt az oklevelet testvérem egyik bajtársa Nagy János hozta haza 1943 január 10-én, amikor szabadságra jött haza. Ez is nálam bekeretezve megvan. Ferenc testvérem a doni áttöréskor a fején megsebesült, majd bekötött vérző fejjel jött vissza Obojánig. Ott már annyira átvérzett a kötése, hogy egy német közözőhelyre ment be, hogy sérülését lekezeljék és újra bekössék. Amikor onnan kijött, egy akna csapódott közvetlen mellé, és hazatérő társai elmondása szerint semmi nem maradt belőle. János testvéremmel is megszűnt a kapcsolat, tőle sem érkeztek a levelek. 1943. jan. 13-án csak annyit írt, hogy jön a posta, jól vagyok. Majd 1943. márc. 13-án azt írta, hogy a nagy hó miatt nem jár a posta. Majd a címére küldött levelelk mind visszajöttek. Hogy mi történt vele, hosszú lenne leírni (tífuszt kapott) 1943. ápr. 15-én jelentkezett Debrecenből a kórházból, ahol járni tanították. Majd Győrben és Szombathelyen volt kórházban. 1943. május végén szerelt le Szombathelyen és jött haza. Hogy mi volt a kórházban amit elmondott hosszú és fájó lenne leírni. Az ő esete ezzel még nem fejeződött be. 1944. novemberében a járási nyilas vezetés propaganda filmeket akart vele levetíttetni, de ő ezt nem vállalta. Ugyanis 1944. júliusában Csesztreg községben, szülőfalunkban beindult a mozi. A mozi tulajdonosai a helyi plébános és egy szomszédközségi személy voltak. Az engedélyt viszont a bátyám kapta meg az akkori belügyminisztériumtól és utána végzett gépkezelői tanfolyamot. A mozival már szeptemberben le kellett állni, mert olyan intenzív volt már akkor a bombázás, hogy legtöbbször meg sem érkezett a film. Bátyám a járási nyilas vezetés kérésének nem tett eleget és erre az volt a válaszuk, statárium van, köteles ismét bevonulni katonának. Hiába mondta, hogy ő már a frontot megjárta és utána milyen állapotban kezelték, a nyilasok ezt nem vették tudomásul. Ekkor gyalog elment Körmendre, arra gondolva, hogy ott majd belátják az Ő helyzetét és visszaküldik. Sajnos nem ez történt. Beöltöztették és nyomban vagonírozták és indították Ausztria felé. Bombatámadást kaptak és ott megsebesült. Grázban műtötték meg és felgyógyulása után jött az amerikai hadifogság, ahonnan 1946. jan. 1-én déli 12 órakor érkezett haza Szentgotthárdról gyalog és nagy hóban. Engem pedig mint leventét akartak 1945. januárban és még két alkalommal elvinni Németországba. Megjegyezni kívánom, hogy a két bátyám után én lettem a két idős szülőm eltartója. Erről nagyon sokat lehet írni. 1945. március 31-én kis családi házunkat a harcok során szétlőtték. Nagyon sok anyag áll rendelkezésemre a háború időszakából. Amit átéltünk arról egy könyvet lehetne írni. Tisztelettel: Kardos Pál