Háborús Keresőszolgálat

Hajdúböszörményből kereste meg Szolgálatunkat Kiss Sándorné, aki a háborúban eltűnt első férje, Marjai Zsigmond őrvezető (1920) sírhelyét szeretné megtalálni. A család a Vöröskereszttől azt az értesítést kapta, hogy Marjai Zsigmond tüzér őrvezető (17.tü.o.) Lupejka faluban 1944. július 13-án eltűnt. Újabb hírük nem volt róla. A magyar adatbázisokban valóban csak ennyi található Marjai Zsigmondról, ám az orosz nyilvántartások ezúttal is pontosabbak: eszerint "Morjan Zsigman" "gajdubeszermen-i" lakos a Kárpát-alján lévő Sztanislavnál esett fogságba eltűnésének napján és a Fekete-tenger partján lévő Nyikolajev (mai nevén Mykolaiv)  város 126. sz. táborába vitték. Itt halt meg 1945. február 4-én, s a tábor temetőjében - vagy a 444. sz.Tyemvod, vagy a Marti hajógyár területén - van eltemetve.
Érzékletesen írja le a nyikalajevi tábort Rózsás János író, aki a Duna TV stábjával 2002-ben járt egykori szenvedéseinek eme első helyszínén:

Útközben elmondtam Vlagyimirnek, hogy az első munkatábor, ahová az odesszai börtönből egy tehervagon-szerelvényt megtöltő rabszállítmánnyal, hat napig tartó keserves utazás után megérkeztem 1945. április 16-án, Nyikolajevban volt. A pontos címére is emlékszem: Komszomolszkaja utca 5. E házszám mögött voltaképpen az utcafronton húzódó gyümölcsöskert takarásában épített nyolc, hosszúkás lakóbarakkból álló láger volt, ahonnan naponta szigorú fegyveres őrizet mellett vonultunk ki munkára. A legfőbb munkahelyünk a németek által földig bombázott, a francia kommunistáról, Martyról elnevezett hajógyár romja volt, annak eltakarításán dolgoztunk, hogy a megtisztított terepen megkezdődhessen az újjáépítés. A hajógyár a Bug folyó Fekete-tengerbe ömlő tölcsértorkolatánál épült. Ott már olyan széles a víztükör, hogy nem tudtuk: ez még a folyó, vagy már a tengeröböl volna?

Vlagyimir bólogatott. Annyira nem ismerte Nyikolajevet, mint Odesszát, de természetesen már többször átutazott rajta. Ahogy a városba érkeztünk, megérdeklődte, hogyan jutunk el a Komszomolszkaja utcába. Oda is értünk, és megtaláltuk az 5-ös házszámot is. Az utca fekvéséből megállapítottam, hogy helyben vagyunk. Csak hát 1945. augusztus 25-e óta – amikor én innen máshová kerültem – bizony ötvenhét esztendő telt el. Arra nem is gondoltam, hogy azok a fabarakkok még valami okból állhatnának, de az illúzióromboló volt, hogy éppen az utca páratlan oldalán egy hosszú panel szalagház húzódott, minden egyéb korabeli építményt is eltörölve a föld színéről. A sors fintora: a páros oldalon ugyanazok a kis földszintes vályogházak sorakoztak, amelyeket én a negyvenes években láthattam, amikor vonultunk kifelé munkára. Talán csak a mészréteg vastagodott rajtuk, de a szegényes viskók ugyanazok. Így Gábor nem is filmezte a panelházat, csak az általam felismert házikókat a páros oldalon, no meg a hatalmas víztócsákat az úttesten.

Azután a munkára való kivonulás útvonalát követve végighaladtunk egy széles főutcán, és eljutottunk a gyártelepen túl a Bug torkolatához, ahonnan egy gyaloghídtól láthattuk a hajógyár jelenlegi épületeit a part mentén.

A gyaloghíd karfájának támaszkodva, mögöttem a Bug széles víztükrével és a gyártelep látványával, röviden visszaemlékeztem arra az 1945-ös tavaszra és nyárra, amikor az odesszai börtönből odaszállított, hamuszürke arcú, a nélkülözésektől meggyötört rabok tömege, hosszú gyalogutat megtéve a lágertől a munkahelyig, reggelenként elözönlötte a romokat, és primitív szerszámokkal, puszta kézzel esett neki a kövek, téglák kibontásához, saroglyára rakva hordta a kijelölt helyre, a térség megtisztítása végett. Iszonyatosan nagy volt a halandóság, egyre-másra tünedeztek el a brigádtársak. A brigádvezetők pedig nyers parancsszavakkal nógatták az erőtlenül imbolygó embereket a magas norma teljesítésére. A lágerparancsnok azzal vigasztalta a panaszkodó rabokat, hogy ne szóljunk semmit: mi mindennap megkapjuk a nyomorúságos kenyérfejadagunkat, de a város lakói sokszor hétszámra sem látnak kenyeret! Egyek voltunk a szenvedésben az egész szovjet néppel. A bolsevista rendszer a jól szervezett állambiztonsági szerveivel alaposan feltárt és kegyetlenül megtorolt minden vélt bűnt, melyet vele szemben elkövettek vagy elkövethettek volna, de a lakosság szükségleteinek kielégítését nem tudta megszervezni.

Sok magyar sorstársunktól búcsúztunk el örökre ezekben a hónapokban, akik nem bírták elviselni a testi-lelki gyötrelmeket. Idegen földben, a nyikolajevi rabtemetőben alusszák örök álmukat. (Rózsás János író visszaemlékezése, Kortárs 2002/46)