Aktuális
Kutatóúton Galiciában (2007. december)
2007-12-13 11:12:29
Galíciai felderítő utunk első állomása Tatarov, a
Tatárhágó




A következő állomáshoz
közeledve derűlátóbban kerestük az egykori temetőt. Előzetesen latolgatva a
keresés esélyeit az egykori Szovjetunió területén nem sok jóra számítottunk.
Korábbi tapasztalataink azt súgták, hogy főképp a kistelepüléseken van némi
esélyünk, azonban mint minden, ez is a helyiek jó szándékán múlott. A tatarovi
siker, még ha kicsi is, már bizakodóbbá tett bennünket.
Mikulicsinben található a térség egyik legnagyobb magyar
katonatemetője. A harcok rendkívüli hevességére utal a 352 itt eltemetet hősi
halott. A területet a szovjet hadsereg Tatárhágó irányába előretörő csapatai
ellen az úgynevezett Hunyadi állásban elhelyezkedő, � zömében az 1. és 2. hegyi
dandár, a 25. gyalog hadosztály és a 27. székely könnyű hadosztály � katonái
védték, több mint fél éven át. A helyiektől érdeklődni szinte pont az egykori
temető mellett álltunk meg. A vasútállomás felé vezető úttal kettéosztott
egykori temető a korabeli kataszterlapokról jól beazonosítható.

Egyikük a helyi Nemzeti Park dolgozója, mikulicsini
helytörténész, az ottani hucul múzeum alapítója és gondozója. Ő elsősorban a
Mikulicsinben látottakat erősítette meg, de beszélt még a környékbeli
hegyekről, a Javornik Gonganról és a Makovicáról,
Ismereteink szerint Jaremcsében annak a 147 magyar katonának sírját
ásták meg egykor, akik többsége Pest, Heves és Szolnok megyéből vonult be. A
magyar arcvonal 1944. július 23-i áttörését követően a harcok során elesett,
valamint a 18. tábori kórházban sebesülésükbe belehalt katonákat temettek ide,
akiknek többsége még a 25 évet sem élhette meg.

A helyi vezetőnk szerint � akinek háza éppen az
egykori magyar temető melletti utcában épült - ezen sírok egy része még ma is
felfedezhető.
Dobrotovba érkezve egy út melletti templomot kerestünk, hiszen a
leírások szerint ott kellett keresni az egykori temetőt. A helyi boltosnál
érdeklődve hamarosan rátaláltunk a keresett helyre.
Sadzsavka temetőjéhez a segítőkész helyiek
útmutatása alapján jutottunk, hiszen a falu már jó néhány házzal túlnyúlt a
korabeli vázlaton rögzítetthez képest. A Kolomea elfoglalását célzó
hadműveletekben és a több mint két hónapot kitevő állásharcokban elesettek
kerültek ide.
Szvieti Jozef utunknak talán legkalandosabb állomása, hiszen a
Tlumacsikban eltemetetteket kerestük, majd azt hittük, hogy a jedlinai erdőben
nyugvók sírjaira akadtunk, de másnap, Pecsenyizsinben az iskola igazgatójától
�akinek az édesapja a környéken lakott és így ő is jól ismerte a környéket �
megtudtuk, hogy Szvieti Jozefben voltunk. Tengely- és olajteknő-törő úttalan
utakat bejárva egy erdő szélén a szürkületben haladtunk, már-már feladva a többek által is jelzett
temető felkutatását.
Budapestről jöttünk és magyar katonasírokat keresünk �hangzott a kicsit reményt vesztett kérésünk. Újabb néhány botorkáló lépés a házigazdától kicsit olyan tekintettel, mint aki rosszul hall.
Itt vannak � mutat a facsoport irányába. Itt vannak � ismétli meg.
Harmincan vannak ide eltemetve. Az egyiket Pásztor Jánosnak hívták, arra még
emlékszem � mondja és még közelebb jön.
Ne ítélj (elhamarkodottan) � bizonyosodik be ismét a parancsolat, �
hiszen egyebek mellett kiderült, hogy az Iván keresztnevű gazda az éhségtől
szédelgett, mert olyan körülmények között él ott, hogy ételre nemigen jutott
szerencsétlennek. Mint elmondta, a sírokon sokáig ott voltak a keresztek kis
alumínium táblácskákkal.
A kis tanyajellegű településen három különböző helyen fekvő temetőben
az 1944. április 16-a és július 24-e között a környéken lezajlott harcokban
elesett, zömében a Szabolcs, Szatmár és Bereg vármegyékből bevonultatott 199
magyar katonát helyezték nyugalomra.
A következő nap első állomása Pecsenyizsin. A
�véletlen� hozott bennünket erre a településre, hiszen eredeti úti céljaink
között nem szerepelt. Egy tanárnőt kerestünk és az iskola igazgatójára
találtunk, aki készséggel elmondta, hogy három katona sírjáról tudnak a településen,
ahol korábban ő volt a polgármester.
Magyar
hősi halott
Kopcsay
László zls.
1920.
�1944.
Pecsenyizsinben azt a 18 katonát temették el,
akik a Kolomea elfoglalására utasított fenyvesvölgyi 11. a rahói 13. és a
vezérszállási 25. hegyivadász zászlóaljakhoz tartoztak. Többségükben
szabolcsiak voltak, így Kopcsay László is, aki annak idején Kisvárdán lakott. A
városkában a polgári temetőn kívül az egykori görög katolikus templom kertjébe
is temettek, ahol a sírok feltételezett helye még ma is látható.
Az
esős borongós napba már csak egy hely felkeresése fért bele, bármiféle, az
utakról letérő keresés lehetetlenné vált az egyre növekvő sártengerben.
Slobodán egy 87 éves bácsi mutatja a vázlatról általunk már jól ismert
helyet, úgy szedi a lábát, alig tudjuk követni.
Budapesti, nagyváradi, kolozsvári alakulatok 1944 áprilisa és júliusa
között a környékbeli hadműveletekben elesett 258 katonájának temetőjére
találtunk rá. Egy a �Béke poraikra� könyvből ismerős, 23 éves korában hősi
halált halt vágai katona, Horváth János arca volt előttem, amikor Sloboda
Rungurska települést kerestük.
Hazafelé Körösmezőn meglepve láttuk, hogy a 2000-es évek elején még létező bekerített magyar sírkert helyén - a Kevele kápolnától jobbra - katolikus templom épült.



A szakadó esőben még jutott időnk Tiszaborkúton összehasonlítani a háború alatti,




